Beszélgetés Pályi Gyula akadémikussal

A név és a tiszteletet parancsoló titulus az egyik legokosabb, legvidámabb és legközvetlenebb embert rejti, akit valaha megismertem. Pályi professzor kocka alakú buborékokkal kéri az ásványvizet, és kedvenc szavajárása a „Figyeljen csak, milyen mulatságos!” Mármint például az, hogy kiderült, léteznek kötések a fématomok között is.

A Munkácsy Mihály Művelődési Házban a torinói lepelről tartott nagy sikerű előadása után többen sajnálkozásukat fejezték ki, amiért nem volt idő az alaposabb bemutatkozásra. Most arra kérem, meséljen egy kicsit magáról is. Hogyan lett egy fiatal magyar vegyészhallgatóból a modenai egyetem professzora? Egyáltalán: miért éppen Olaszország?
Ifjú vegyészként a Veszprémi Egyetemen székelő akadémiai petrolkémiai kutatócsoportban végeztem kutatómunkát. Szerettem volna ösztöndíjat szerezni valahol Skandináviában vagy Angliában, és mindent meg is tettem ennek érdekében. Egyszer odajött hozzám a főnököm, Markó László, aki azt gondolom, a magyar kémia egyik kiemelkedő, ha nem a legnagyobb egyénisége volt, és azt mondta: „Ide figyelj! Van egy olasz ösztöndíj! Nézd meg!” Mondtam, mi a csudát csináljak én Olaszországban? Erre azt válaszolta, hogy szakmailag nagyon jók az olaszok, és úgy tudja, a közeljövőben nem nagyon várható más külföldi ösztöndíjajánlat. Kértem egy nap gondolkodási időt, és feljöttem Pestre. Találkoztam az akkori menyasszonyommal, aki azóta történetesen a feleségem, és mondtam neki, mi a helyzet. Ő összecsapta a tenyerét és azt kiáltotta: „Hurrá, megyünk Olaszországba!” Ezzel aztán el is volt döntve a dolog.
Egyenesen Modenába került?
Először a Pisai Egyetem kutatócsoportjában doktorátus utáni kutatói ösztöndíjjal dolgoztam két évig. Itt aztán, hogy el ne unjam magam, még a Pisai Egyetem doktorátusát is megcsináltam. Inkább csak azért, hogy valami konkrét formája is legyen a dolognak. Ez későbbi életem folyamán nagyon jól jött, bár akkor ezt még nem sejtettem. Két év alatt persze sok barátra tettem szert, és itt született meg az első fiam is. Két év után aztán hazajöttünk, és teltek az évek. Időközben, a nyolcvanas évek végén hoztak egy törvényt Olaszországban, amely szerint az úgynevezett első osztályú olasz professzorok öt százaléka, azaz húszból egy csak külföldi állampolgár lehet. Ezzel valószínűleg az EU-kapcsolatokat kívánták elősegíteni. Közben az én pisai barátaim addigra már befolyásos emberek lettek, és én jutottam eszükbe.
Mit csinált ön ebben az időben itthon?
Nem panaszkodhatom, mert igazán jó dolgom volt. Egy akadémiai kutatócsoportnak voltam a vezetője az ELTE-n. Addigra megszereztem a professzori címet, és közben megszületett a második és harmadik gyermekünk is. Egyszóval nagyon is jó helyem volt itthon.
Ezek szerint most már nem ön szeretett volna Olaszországba menni, hanem az olaszok szerették volna, ha náluk tanít?
Igen, valahogy így volt. Először egy kisebb vidéki egyetemre hívtak, de az itthoni munkám miatt ezt a felkérést nem fogadtam el. Aztán egy kis idővel később kiderült, hogy a modenai egyetemen a kémiának az a kis szelete, amely éppen az én szakterületem, amelyhez igazán értek, a szerves és szervetlen kémia határán kutató tudományág, éppen hiányzik. Egy régi barátomnak jutottam eszébe, és előkerült a pisai doktorátusom is, így aztán minden adva volt, hogy betölthessem az állást.
Elmagyarázná mi is a szakterülete pontosan?
A fémorganikus kémia egy olyan terület, amely félúton van a szerves és a szervetlen kémia között. Azt tudjuk, hogy az atomok között kötések jöhetnek létre, amelyek aztán egyben tartják a molekulákat. Egészen az utóbbi évekig a fématomok közötti kötésekről nem igazán tudott a tudomány. Mára persze rengeteg ilyen vegyületet létrehoztak, de amikor én egyetemista voltam, ez a terület még teljesen kuriózumnak számított. Ezeknek a vegyületeknek egy jelentős része katalizátorként működik, azaz az egyes kémiai reakciókban lerövidíti a reakcióidőt. Ennek a vegyiparban óriási jelentősége van.
Külön ennek a szakterületnek a kutatására létrehoztak egy tanszéket a modenai egyetemen?
Valahogy úgy. Az egyetem megpályáztatott egy professzori helyet, ráadásul azzal a kitétellel, hogy amint az illető professzor távozik a tanszékről, az azonnal meg is szűnik. Ennek az volt a borzasztó nagy előnye, hogy így aztán senki nem pályázott a helyemre, mivel a státusom nem volt örökölhető. Talán ennek is köszönhető, hogy végül több mint húsz évig dolgoztam ezen a tanszéken. Sőt még most, nyugdíjasként is szerződésben állok velük.
Úgy érti, még mindig rendszeresen jár Olaszországba tanítani?
Megtarthattam az irodámat és a laborom felét, és azóta is folyamatosan dolgozom. De közben dolgozom itthon is. A Debreceni Egyetem munkatársaival együttműködve kutatómunkát végzünk, és számos hallgató volt nálam Debrecenből az Erasmus program keretében Modenában.
Ezek szerint nagyon megszerette Olaszországot.
Ez így van. Modenában pedig különösen jól találtam magam. Gyönyörű a vidék, és van magyar vonatkozása is. Nem messze a várostól délre, egy hegygerincen található a határkő, amely a toszkán és a modenai nagyhercegség határát jelzi. Ezen a különös alakú kövön a modenai nagyhercegség címerében ott találjuk a komplett magyar címert is, hiszen a történelem folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia hosszú ideig fennhatósága alatt tartotta ezt a vidéket. Szoktam is ezzel ugratni az olasz barátaimat.
Milyen az olasz mentalitás? Az egyetemi oktatók is betartják a sziesztát?
Amikor odakerültem, én is azt gondoltam, hogy talán kicsit lazább ütemben folyik ott a munka, mint itthon. De mondhatom, ebben csalódnom kellett, mert az olasz kollégák olyan sokat és olyan jól dolgoznak, hogy igencsak össze kellett kapnom magam, hogy megálljam a helyemet.
Modenába is önnel költözött a családja?
Nem, a gyerekeim addigra már felnőttek, és beleszerettek magyar lányokba, úgyhogy én ingáztam a két ország között. Most is itthon élnek mind a hárman, és van már hat unokám is.
Utoljára még azt árulja el, hogyan tartja magát ilyen nagyszerű kondícióban?
Nincs ennek semmi különös technikája. Fő, hogy az ember dolgozzon, és olyasmivel foglalkozzon, ami igazán érdekli. Nem szabad megállni, és azon búsulni, hogy valami fáj. A munka a legjobb edzés.