Az evangéliumi leírások általában csak a fontos részleteket mondják el mindabból, ami Jézus és az emberek, Jézus és a tanítványok találkozásai során történt és elhangzott. Így a legtöbb elbeszélésből hiányzik az a részlet, hogy Jézus hogyan köszöntötte tanítványait, amikor találkoztak.

Feltámadása után viszont Jézus mindig köszön az apostoloknak: „Békesség nektek!”
Lehet, hogy Jézus általában így köszöntötte tanítványait (amit a zsidók és a mohamedánok mindmáig használnak). Mégis figyelemre méltó, hogy erről a köszönésről csak a Feltámadott esetében tesznek említést az evangéliumok. Nyilván azért, mert itt már nem egy barátságos, udvarias gesztus ez, hanem sokkal több.
Amikor Jézus megszületett Betlehemben, az angyalok ezt énekelték: „… békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Jézus születése a békesség ígérete az emberek számára, Jézus feltámadása a békesség alapja, forrása, megvalósulása. Aki hallgatja Jézust, annak „lángolhat a szíve” (Lk 24,32), vagy akár kétkedhet is (Jn 6,60); aki tanúja csodáinak, lelkesedhet vagy emlegetheti Belzebubot (Mt 9,34); aki látja Jézust a kereszten meghalni, az odaállhat a kereszt alá vagy elfuthat – aki azonban a Feltámadottal találkozik, abban a békességnek kell lakoznia.
Ez a békesség nem akármilyen békesség, hanem Krisztus békéje. És mindazok, akik eljutottak erre a békességre, küldetést kapnak: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!” Ezt a küldetést csak az kapja, és csak az tudja megfelelően teljesíteni, akiben Krisztus békéje uralkodik. János evangéliumában csupán egyetlen dologra hívja fel Jézus a tanítványok figyelmét: „Úgy küldelek titeket, amint engem küldött az Atya.” A küldetésnek csak így van felelőssége, értelme és létjogosultsága…