Kedves Olvasó! Nemrégiben váratlan vendég érkezett hozzám Varga Dudás Tamás egykori törökbálinti nevelőotthonos diák személyében. Mint megtudtam, azért jött Törökbálintra, hogy ismét láthassa azokat a helyszíneket, amelyek az itt töltött hónapok jóvoltából különösképpen megragadtak az emlékezetében. Kedvvel és fiatalosan mesélt az itteni időszakról, s azt is megemlítette, nagyon szeretné felkutatni egykori diáktársait.

Lehet, hogy a nevet néhányan önök közül ismerik is: emlékezőnk neves kerékpárversenyző volt a 60-as években. Éppen a régi bringás társakkal való rendszeres budafoki találkozók egyikéről ugrott ki a településünkre. Szűkre szabott idejére való tekintettel arra kértem, emlékező sorait juttassa el hozzám, hogy a Kerthelység törökbálinti olvasóval megoszthassam. A következőkben ezt olvashatják.
•
Ígéretemnek megfelelően röviden beszámolok arról, hogyan zajlott az élet 1947–1948 között a Mária Oltalma Magyar Kir. Gyermeknevelő Otthonban Törökbálinton.
1947 nyarán, nyolcévesen érkeztem félárva gyermekként  a nevelőintézetbe. A felvételem a zárda bejáratánál lévő felvételi helyiségben történt. Miután anyám leadott, szürke rövidnadrágos egyenruhát kaptam és fapapucsot. A földszinten a fiúk, az emeleten a lányok voltak elhelyezve, nagy közös hálótermekben. A felügyelő apácák is a közös hálóteremben aludtak velünk együtt, egy fehér spanyolfallal leválasztott hálóhelyen.
Az emlékezetemben két nővér neve maradt meg: Emerica és Nolaszka. Ugyan mindketten szigorúak voltak, de nagy odaadással neveltek bennünket  szorgalomra  és hazaszeretetre. Az intézetben iskolai oktatást is kaptunk.
A napot reggel a kápolnában imádsággal kezdtük. Délben a közös ebédlőben ebédeltünk, rendszerint nagyon rossz ebédeket, ami közvetlenül a háború után másképp nem is lehetett. Sokszor voltunk éhesek, és ha nem látták, akkor az udvari ablakon keresztül lemásztunk a pincébe és répát, krumplicukrot dézsmáltunk. Este szentmise keretében fejeztük be a napot a kápolnában.
Az oktatásunkban papok is részt vettek, akik egyébként a nehéz fizikai munkát is elvégezték.  Az egyik papnak, úgy emlékszem, Virág volt a vezetékneve.
Éneket, táncot, verset is tanultunk, amit az ünnepek alkalmával bemutattunk. Télen-nyáron sokat kirándultunk a környező hegyekbe, ahol még akkor is szép számmal voltak találhatók elhagyott német fegyverek, és természetesen a még meglévő géppuskaállásokat is „kipróbáltuk”. Valamilyen okból sokszor mentünk vízért a szanatóriumba és a vizet edényekben hordtuk el. Amikor kirándultunk, tömtük magunkba az erdei gyümölcsöket, a hecsedlit, kökényt, szedret, málnát – mindent, ami ehető volt. A hálótermek nagyon poloskásak voltak, és még az ebédlőben lévő olajfestmény keretéről is fürtökben lógtak.
Minden pénteken megfürdettek bennünket egy nagy szürke betonmedencében, amibe egyszerre sok gyereket lehetett beterelni.
A telek nagyon hidegek voltak, de kibírtunk sok mindent, mert szeretettel foglalkoztak velünk.
A szülők hétvégenként eljöttek látogatóba és hoztak ennivalót, vagy csomagot küldtek. Az így elküldött élelmiszert a földszinti folyosó legvégén lévő lépcső alatti tárolóban helyezték el, majd kisebb adagokban kiosztották.
Az is előfordult, hogy a környékbeli gazdák bejöttek és a kiadható gyerekeket hazavihették otthonukba nevelőszülőként. Sosem felejtem el, amikor egy gazda oldalkocsis motorkerékpárral vitte el az egyik, Kongónak csúfolt cigány kisgyereket.
A nehézségek ellenére ma is szeretettel és meghatódva gondolok az intézetben eltöltött időszakra. Napközben sokat játszottunk, tornáztunk, tanultunk. Az 1948-as év vége felé az országban hatalmas változások történtek. A papokat és az apácákat üldözni kezdték, és bátorságnak számított, hogy a mi otthonunk bejáratnál Mindszenty József fényképét kifüggesztve tartották a falon.
Aztán 1948 utolsó hónapjainak egyikén az apácák átöltöztek civilbe és felültettek bennünket  a HÉV-re, és átmenetileg a budapesti III. kerületi Szél utcai nevelőotthonban helyeztek el minket. Utazás közben  arra figyelmeztettek, hogy most nagyon rossz dolgok következnek, de próbáljunk akkor is szorgalmas, becsületes és hazát szerető maradni. A Szél utcai intézetből aztán továbbkerültem Csepelre, egy állami nevelőintézetbe, ahol a későbbiekben az akkor kialakuló Rákosi-rendszer keretei között neveltek és tanítottak bennünket. De ez már egy másik történet.
Jó lenne megtudni az 1947–1948-as években a zárdában elhelyezett gyermekek névsorát, és annak alapján talán néhányukkal találkozhatnék is…

Kérem, aki tud, segítsen ebben.
Varga Dudás Tamás
•
U. i.: A törökbálinti svábok kiűzéséről szóló történetet a következő lapszámban folytatjuk.

Scheiblinger Péter