Zajlik itt (hát elkezdődött végre…) az új magyar alkotmány tartalmi elemeinek tájolása, lekérdezése, felmérése. Hallhatunk házunk tájáról ez ügyben sokféle ötletet, kívánságot, felvetést. Most, nyolc év rabiga után, nem szorít annyira a béklyó, sőt csak a még lemállatlan kötések piszkálódnak néhol és néha, ám majd elhámlik ez is. Mint ahogy az új álarcot húzók igazi arca is kivillan előbb-utóbb, s tűnésükkel érték lesz megint az érték.
Megéljük ezt is, higgyünk benne.

Mint ahogyan azt is, hogy például Magyarországot – Magyarországnak fogják nevezni. De nem ám azért, mert a jobboldali (fideszes-kádéenpés) kétharmad úri huncutságból, orbáni kivagyiságból átkereszteli, hanem azért, mert egyszerűen ez a neve.
Láss csodát, magyarok leszünk újra.
Huhoghat a balliberális sajtó, prüszkölhet Brüsszel (globálnyikov, szocialista, álliberális és libazöld fele). Mert ahogyan azt Salamon mondja: „Mindennek elrendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett”.
S ez így van Európa szívében, Magyarországon, Szent István királyunk s az ő elei óta folyamatosan.
Bajban s örömben egyaránt.
Most okkal örülhetünk, hogy végre lerúghatjuk az ímmel-ámmal, itt-ott magyarított moszkovita alkotmányt, Rákosistól, Szakasitstól, Kádárostól.
De azért ne „lavórral a gyereket is”…
Hiszen gondoljuk csak át, nem kifejezetten alkotmányügyileg, hanem a gondolat felvezetésének kedvéért, klassz dolog ugyan a gyermekek után járó adókedvezmény, de mi van azokkal, akik felneveltek két-három-négy gyermeket, s most tengődnek?
Most pedig töprengünk, hogy szavazhassanak duplán azok, akik kiskorú emberpalántát nevelnek? Mitől is lenne okosabb, felelősségteljesebb az, akinek (Isten áldása) gyermeke van, mint akinek nem lehet?
Hát… talán üljünk le, beszéljük ezt még meg, mielőtt ugrunk.