Beszélgetés Nógrádi Péter Erkel Ferenc-díjas zeneszerzővel

Az Erkel Ferenc-díj kiemelkedő zeneszerzői, zenei rendezői, művészi tevékenységért adható állami kitüntetés. Minden évben hárman kaphatják meg. Március 15-én adják át, ünnepélyes külsőségek között. Ez év tavaszán a Szépművészeti Múzeumban Nógrádi Péter is átvehette a rangos elismerést. Munkahelyén, a Szőnyi Erzsébet Zeneiskola zongorája mellett, a Zimándy iskola dísztermében beszélgettünk vele zenéről, csendről, művészetről…

– Meglepően kezdődik az életrajza. Az Ybl Miklós Építőipari Főiskola magasépítési szakán 1973-ban szerzett diplomát és évekig építész-szerkesztőként dolgozott. Mi indította arra, hogy felnőtt fejjel, építész diplomával a kezében a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára jelentkezzen?
– Kisgyermekkoromtól ezer szállal kötődöm a zenéhez. A nagyszüleimnél nevelkedtem. Nagyapám – aki egyetemi évei alatt mozi zongorista volt – nagyon korán megszerettette velem. Már általános iskolás koromtól zongorázni tanultam. Az érettségi után nagyapám mégis azt javasolta, hogy válasszam inkább a műszaki pályát, mert abból könnyebben meg lehet élni. Szerettem rajzolni, így hát megfogadtam a tanácsát, és az Építőipari Főiskolára jelentkeztem. Hamar kiderült azonban, hogy nem igazán nekem való ez a hivatás. Elég küzdelmes évek voltak. Amikor csak lehetett, inkább a zenével foglalkoztam. Sokszor kerestem föl a Ki nyer ma?  rádiós zenei játék színhelyeit, és nemegyszer nyertem is. A Dupla vagy semmi című rádiós vetélkedőn háromszor is indultam, kétszer sikerrel. Az első játék nyereményéből vettük az első saját zongoránkat, amely még ma is megvan. Amikor felvettek a Zeneművészeti Főiskolára, végleg felhagytam a műszaki pályával.
– Feladta az állását is?
– Igen. Ösztöndíjat kaptam. Abban az időben, ha nem is túl fényűzően, de meg lehetett élni belőle.

Díjak
Szirmai Albert-díj (1985), Eötvös, Kodály, Soros ösztöndíjak (1987–1992), Magyar Zeneművészek különdíja (1986), Magyar Zenei Fórum pályázat 2. díja (2002), A KÓTA által 1956 jubileumára kiírt pályázat 1. díja (2005), A Németh László Alapítvány 1956 jubileumára kiírt pályázatán 2. díj, Erkel Ferenc-díj (2008)

– Számos műve ismert az 1984-es első nyilvános jelentkezése óta.  Kórusművek, kamaraművek egész soráról olvashatunk a Magyar Művészeti Akadémia önről szóló ismertetőjében. Az igazi sikert mégis a 2006-ban elkészült Magyar requiem hozta meg. Milyen indíttatásra született ez a mű, és hol hallhatták először az érdeklődők?
– A Németh László Alapítvány kiírt egy pályázatot az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából, amelyen a Magyar requiem a második díjat nyerte el. (Az első díjat nem osztották ki.) Az ősbemutató a budapesti Olasz Kulturális Intézetben volt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, valamint Meláth Andrea és Molnár András operaénekes közreműködésével. Az emlékezetes októberi események sajátos hangulatot adtak a rendezvénynek.
– A bemutató közönségének sorában ott találhattuk a magyar kulturális élet jelentős személyiségei mellett például Mádl Dalma asszonyt is. Milyen érzés volt?
– Tele volt a terem. Nagyszerű érzés volt látni, hogy sikerült átadnom valamit abból, amit a darabot ihlető versek olvasásakor, a szemtanúk elbeszéléseit hallva éreztem. A zeneszerző számára az igazi siker, ha a hallgatót megérinti a mű. Ott úgy éreztem, ez sikerült.
– A nyelv eszközei szegényesnek tűnhetnek a zene világáról szólva. Mégis, mondana valamit bővebben is a műről?
– Négy részből áll. A keret, az első és a negyedik rész az utókor érzésvilágát tükrözi – Gömöri György és Nagy Gáspár egy-egy verse ihlette. A középső két rész a szemtanúk vallomásaira épül, Vas István, Füst Milán, Fodor András, Sinka István versein keresztül szólal meg. A darabot rövid zenekari epilógus zárja.
Két magyar népdalt rejtettem el a zenekari anyagban, egyikük (Fordulj kedves lovam napszentűlet felé) a nyitórészben hangzik fel kürtön, a másik pedig (Meghalok, meghalok) Füst Milán verse alatt, a harmadik részben bukkan fel. Ez utóbbi népdalt Kodály is feldolgozta, másodszor 1957-ben, a forradalom emlékére.
A címre visszautalnak a negyedik rész bevezető hangjai, melyek a latin gyászmiseszöveg első mondatára íródtak.

Nógrádi Péter zeneszerző, zenetanár
Veres Pálné Gimnázium (1970); Ybl Miklós Építőipari Főiskola, magasépítési szak (1973); Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, zeneszerzés szak (1978); Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, zeneszerzés szak (1983); diploma (1984).
Építész-szerkesztő a KÖZTI-ben (1973–1978); zenei szerkesztő a Bartók rádióban (1983); zenei könyvtáros az Országos Széchényi Könyvtárban (1984–1985); zongoratanár a váci Bartók Béla Zeneiskolában (1985–1986, 1988–1995); zenei szerkesztő a Zeneműkiadóban (198–1988), zenetörténet tanár a váci Zeneművészeti Szakközépiskolában (1994), 1995-től a törökbálinti Szőnyi Erzsébet Zeneiskolában tanít zongorát. 1984 óta a Magyar Zeneszerzők Egyesülete, a Magyar Zenei Alap, az Artisjus, 2007 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

– A mai ember állandó „hangfürdőbe” merül. A bevásárlóközpontokban, az étteremben, a fodrásznál folyamatosan szól valamelyik kereskedelmi adó műsora. Hazaérve legtöbben azonnal bekapcsolják a tévét. Klasszikus és főleg kortárs zenét nagyon kevesen hallgatnak. Mit gondol erről?
– Valóban így van. Úgy gondolom, a mai ember egyszerűen fél a csendtől. A csendben az embernek kénytelen-kelletlen gondolatai támadnak, és ez nem mindig kellemes. Egyszerűbb az agyat elzsongítani a folyamatos, sokszor monoton hangzavarral. Ha megfigyeli, a mai könnyűzenében szinte egyáltalán nincsenek szünetek, hangerőváltások.
– A kortárs komolyzenéről ezt valóban nem lehet elmondani. Sőt! Sokszor magam is úgy érzem, a sok disszonáns hang, a követhető dallam hiánya elfáraszt, a darab érthetetlenné válik számomra…
– A modern zenének ugyanúgy kialakult eszköztára van, mint például a kortárs képzőművészetnek. Picasso művei, technikája szinte összehasonlíthatatlan a mondjuk előtte száz évvel alkotó művészekével. Teljesen más, sokszor talán idegen számunkra. De a zsenialitását senki sem kérdőjelezi meg. A mai zenehallgató közönségnek már nincs igénye a „katarzis” átélésére. Pedig ahhoz, hogy a „megtisztulás” felemelő élménye a miénk lehessen, bizony először nekünk is szenvednünk kell, illetve át kell élnünk a drámát, hogy aztán feloldódhassunk a megoldásban, a végkifejletben. A dráma kifejezésére a modern zene eszközei: a disszonancia, a váratlan hangsúlyok, ritmusváltások, hangszerelési trükkök, az aszimmetria előtérbe helyezése a legalkalmasabbak. Valóban nem andalító, nyugtató hatásúak, de nem is ez a cél.  Persze a szép melódiának is meg kell lennie minden műben. Legjobb, ha egyensúly van a kétféle kifejezésmód közt. A Magyar requiemben erre törekedtem. A forradalom felemelő, lelkesítő szellemét lágy, lírai dallam idézi meg. A harc, küzdelem kifejezésére viszont a modern eszközöket használtam, hasonlóan az epilógushoz, ahol a forradalom hőseinek kitörölhetetlen emléke csengő-bongó hangokkal elevenedik meg.
– A Magyar requiem sikerének köszönheti az Erkel Ferenc-díjat, és valószínűleg ez az oka annak is, hogy 2007-ben meghívták a Magyar Művészeti Akadémia állandó tagjai közé, amelynek alapító elnöke a világhírű építész Makovecz Imre. A tagok névsorában olyan neveket olvastam, mint Melocco Miklós szobrászművész, Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula író vagy Jankovics Marcell filmrendező. Igazán előkelő társaság, a szó legjobb értelmében. Mit jelent önnek ez a tagság?
– Természetesen nagy megtiszteltetés, de nem is ez a lényeg. A találkozások, a beszélgetések a tagokkal nagy örömet szereznek.
– Az Erkel Ferenc-díj a szakma egyik legrangosabb kitüntetése. Hogyan tovább? Mi lehet a cél ezután?
– A cél minél több értékes mű megalkotása. Olyanoké, amelyek valóban megérintik a hallgatót, amelyekben átadhatom azt a csodát, amit a művészet az embernek adhat. Ha ez sikerül, az magával hozhatja az elismerést is, ami persze nagyon jól esik, de a lényeg az alkotás és az élmény továbbadása.