Wolf József visszaemlékezése

Kedves Olvasó! Egy visszaemlékezés-sorozat harmadik fejezetét olvashatja e helyütt. Alapja egy videofelvétel, amelyet a közel­múltban készítettem Németországban, elsősorban Süssenben. Szereplői és elbeszélői azok az elűzött törökbálinti svábok, akiknek kálváriája 1945 végén kezdődött, s tart az utolsó szívdobbanásukig. Mondják, az idő múlása s a feledés gyógyír a rossz emlékekre. Nem igaz. Vannak traumák, amelyek mélyen, kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetbe és a legszebb pillanatokat is képesek megkeseríteni.

Az ő kitoloncolásuk, s hazavesztésük ilyen trauma volt. S nem csak az ő, hanem az itthon maradott családtagok, rokonok, barátok, ismerősök számára is… Ez időponttól Törökbálint örökre és visszavonhatatlanul megváltozott. Akár új nevet is kaphatott volna, mert az újkori településtörténet velük kezdődött és a kiűzetésükkel ért véget. Minden, ami azután következett és napjainkban is tart, már egy másik Törökbálint története.
Ezúton is köszönetemet fejezem ki a visszaemlékezőknek.
*
Volt egy problémám – a két 25 literes hordóm teli borral. Rokonokkal, a Pertl családdal kerültem egy vagonba. Egy nagy, fonott gömbölyű kosárba – olyanba, amilyet a parasztok használtak régebben – az utolsó pillanatban belerámoltak mindent, amit még össze lehetett szedni a lakásban: egy pár fej hagymát, egy pár szem krumplit, öreg rongyokat, meg mindenféle istennyilát. Fogtam az egyik boroshordót és oda beállítottam, a cuccaikat meg rádobtam. A másikat meg a tűzifa alá dugtam egy faláda mélyére, ami a kis kályha mellett állt. Na, jó, minden rendben van – gondoltam. Egyszer csak jött a magyar kísérő a rendőrségtől – nem katonák, rendőrök voltak –, egy Dékány nevezetű ember (nem a törökbálinti Dékányról van szó), s azt mondja: „Te Jóska, át köll mennem Bálintra még egyszer. Jössz-e velem?” Hát, mondom: „Ha elviszel, persze, hogy jövök.” Lovas kocsival mentünk át. A volt tűzoltószertárnál mondom neki: „Légy szíves állj meg, itt leszállnék.” „Mikor jössz vissza?” – kérdezte. Mondom ekkor és ekkor. Megegyeztünk. Bementem a Heiler Gyuri bácsiékhoz. Mariska néni a konyhában volt, Gyuri bácsit meg nem láttam sehol. „Óh – mondom Mariska néninek – hol vannak a fiúk?” „Nem tudom, hol vannak, de menj be a hálószobába, a Gyuri bácsi éppen pálinkát főz.” „Hú, a mindenit!” Bementem. Már olyan szépen folyt ki a pálinka. Egy tele kávésbögrével megittam. A srácok meg csak nem akartak hazaérkezni. Kimentem az útra, éppen jött a Dékány, bedobott a saroglyába, s ott aludtam a visszaérkezésig. Akkor már egy hete várakoztunk Budaörsön. Egy szép nap reggel arra ébredtünk, hogy nem tudunk kimenni. Nem tudtuk kinyitni a marhakocsiajtókat. Kívülről becsuktak mindent, és kocsiról kocsira nyitották ki a vagonokat. Miután a népet kizavarták, elkezdtek turkálni. A magyar rendőrség volt. Az élelmiszertől kezdve mindent elvettek, amink még volt, varrógépet, rádiót stb. Az élelmiszert az első üres kocsiba tették. Azt a parancsot kapták az akkori magyar kormánytól, hogy Franciaországba kell nekik továbbmenni, hadifoglyokat hazahozni. Amikor a mi vagonunk került sorra, egynek be kellett menni velük. Engem vittek be magukkal. A vagonban kétfelé voltunk osztva. Az egyik oldalon voltunk mi, a Szalczingerék és a Pertlék. A másik oldalon meg a Wágnerék, a Taffernerék, a Walterék és a Steiner Henrikék. Találtak ott egy varrógépállványt. A gép hiányzott róla. „Hát ez kié?” – kérdezik. Mondom: „Nem tudom, ez a másik oldalról való.” Hát kérdezzem meg, mondták. Kikiabáltam: „Kié ez a varrógépállvány?” A Steiner Henrik mondja: az övéké. „És hol a varrógép róla?” „Hát azt elvitték az oroszok” – mondja. Erre a magyar rendőr: „Olyan hülyének néz, hogy elhiszem, hogy az üres állványt viszi Németországba, a varrófej nélkül?” Ott mindent kikutattak. Mindent elvettek az utolsó szegig. Mikor az én oldalamra jöttek, mindjárt belenéztek abba bizonyos kosárba. Aztán az egyikük beleturkált. „Hát ez meg mi?” „Egy hordó.” „Ide vele gyorsan! Mi van benne?” „Útravalónak csak egy kis bor.” „Na jó.” Becsukta a szemét, nem szólt. Megkegyelmezett. Talán mert megmondtam, hogy mi van benne – nem hazudtam. Kész voltak a kutatással, utoljára maradt a faláda. „Hát ez?” „Lássa, ez a faláda. A tüzelőnek.” „Jó, rendben.” Így hát elhoztuk mind az 50 liter bort. Végre valahára elindultunk február 15-én. Az induláskor az egész vonat elénekelte a Himnuszt. A partizánok – köztük a kis Varga (alacsony férfi volt, a pisztolya nagyobb volt, mint ő) – csak álltak ott és álmélkodva tátották a szájukat. A vagonok oldalára mindenféle rá volt írva. Többek között a Gelmár Misiéknél ez: ”Soha ne legyen rosszabb állampolgára Magyarországnak, mint mi voltunk!” – és még sok más feliratot lehetett látni. Tatabányáig mentünk, ott megálltunk. Az oroszok itt lekapcsolták a mozdonyt. Ott álltunk vagy fél napot. Mi, fiatalok ott már meg akartunk lógni, de mégsem tettük. Ott voltak a szülők, ott voltak a testvérek… Mindenki nem tudott volna elszökni, így inkább nem ment el senki. Elindult velünk a vonat megint.

Elértünk a zónahatárig Linznél. Orosz zóna, amerikai zóna. Ott az oroszok lekapcsolták a mozdonyt, és vége. Két nap és fél éjszakát várakoztunk ott. De közben – azt elfelejtettem mondani – kaptunk mi Budaörsön kísérőnek amerikai katonákat, nehogy valami baj történjen. Ott állt egy magyar szerelvény, hadifoglyokkal tartott hazafelé. Volt ott orosz szerelvény katonákkal, és közvetlenül mellettünk a másik vágányon meg egy szénszerelvény várakozott. Elmentünk hát szenet lopni. Ekkor már olyan fáradtak voltunk – mert hát nem aludtunk –, észre sem vettük, hogy a harmadik éjjel továbbmentünk. Az amerikaiak jöttek értünk, mert az oroszok nem engedték át a mozdonyt az amerikaiakhoz, mert azok meg nem küldték vissza és fordítva… Az oroszok meg az amerikaiak azt mondták nekünk, hogy ne engedjünk be senkit. Aludtunk, s eközben beértünk a linzi pályaudvarra. Egyszer csak kopogtak kívülről. „Kinyitni!”„Nem nyitom ki!”„Kinyitni!”„Nem nyitom ki!” „Ne féljenek!” – mondták – „Már a szabad világban vannak, nem a kommunistáknál. Az amerikai zónában érkeztek!” Addig-addig nyaggattak, hogy én végül fogtam a baltát, a Kertai Pityunak meg azt mondtam: „Pityu! Te csak annyira nyisd ki, hogy a fejét be tudja dugni. Ha a feje bent van, akkor húzd meg egy kicsit, hogy már ne tudjon kimenni. Majd meglássuk, hogy mit akarnak.” Úgy is lett, de a beszorított kiabált, mint az őrült. Én meg álltam ott a baltával a kezemben. Azt kiabálta, hogy ne hülyéskedjünk már, nézzük csak meg, ki van világítva a pályaudvar és, hogy tényleg Linzben vagyunk. Addig-addig nyaggatott, míg beengedtük. Jött. Azt hittem, hogy permetezni megy, szőlőt permetezni, olyan nagy tartály volt a hátán. De egy tetűpuska volt. Mondanom sem kell, mindenünk tele volt tetűvel. Jutott szer mindenkinek mindenhova… A kisgyerekek edényben kapták a tejbegrízt, mi, felnőttek vödrökben kaptuk a meleg ételt. Tényleg. Mentünk tovább, s megláttuk az első néger katonákat. Mondom a Pityunak: „Te, mi Afrikába értünk, vagy hova megyünk?” És mentünk Münchenig, egész jó volt, gyorsan ment minden akkor már normális körülmények közt.
(Folytatása következik.)

Scheiblinger Péter