Február 12-én Törökbálint önkormányzatának felkérésére a Fiatal Svábok Egyesülete megemlékezést szervezett a Sváb téri kitelepítési emlékműnél. Beszédet mondott Scheiblinger Péter német önkormányzati képviselő. A Fiatal Svábok Egyesülete részéről közreműködött: Pallai Eliza és Szalma Pettinger Vendel. A Hagyományőrző Svábkórust Kaszás Sándor vezényelte. Törökbálint Város Önkormányzata, a Német Önkormányzat Törökbálint, a Sváb Egyesület, a Csupaszív Óvoda és a Zimándy Ignác Általános Iskola diákjai tisztelettel emlékezve koszorút helyeztek el az emlékműnél. Az alábbiakban Scheiblinger Péter ünnepi beszédét közöljük.
Kedves Törökbálintiak, kedves Emlékezők!
Mielőtt beszédemhez kezdenék, kérem, hallgassanak meg egy hangfelvételt, amelyen kiűzött törökbálintiak szólalnak meg. Van egy kivétel is. Elsőnek a három Lechner fivér ős öreg Pfaff varrógépe hangját hallhatják, amelyet János szólaltat meg. A masinát Törökbálintról, a családi szabóműhelyből sikerült kimenteni és megvédeni a hosszú vonatúton egészen Göppingenig. E varrógépnek nagy szerep jutott a későbbi talpra állásukban. Az ének is az övék. Mert még négy évvel ezelőtt is heti rendszerességgel összegyűltek beszélgetni a régi időkről és a három kiváló hangú törökbálinti legény a beszélgetés végén mindig dalra fakadt. Utánuk Führinger Ferencnét született Gentischer Borbálát hallhatják emlékezni és versrészletet mondani. Ábrányi Emil: Mi a haza? című, itthon, az elemi iskolában megtanult verséből mondja az akkoriban neki kiosztott részt, amire a mai napig pontosan emlékszik, pedig a költemény háromoldalas, a másik felét – párbeszédes formában – az osztálytársa, Fallenbüchel Mariska mondta akkoriban. Gelmár Misi bácsi hangját is hallhatják közben, s utoljára is ő szólal meg…
(…)
„Hallgass ide gyermek!
Apuka mesét mond… Hallgasd s jól figyeld meg!
Egyszer volt… régen volt… Üldözőbe vették
És addig bántották, addig sértegették,
Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kívánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni.”
„Nagyon-nagyon fájt, amikor 1990-ben kiderült, hogy nem a Potsdami Egyezményből lett, hanem az akkori Magyar Kormány – nemcsak a kommunista, hanem a Kisgazdapárt is benne volt – kérte Potsdamot, hogy ki tudják dobni a svábokat…” (…) „Az volt a legrosszabb, nem hogy elvesztettük a házat meg a földet, hanem a kapcsolatot, a személyi kapcsolatokat, a munkahelyet és a hazát. Az volt a leg különösen az idős emberek, különösen az idősebbek.”
„Mielőtt elindultunk Budaörsről, ott álltunk majdnem 8 napot, 8 éjszakát. Mielőtt elindultunk, azt mondja Tamás bácsi, kellene valamit fölírni az utolsó napon a vonatra. Hát kerestünk egy krétát és én magam írtam föl ezt a mondatot, hogy: Soha, soha ne legyenek az országnak rosszabb magyarjai, mint mink vagyunk.” (Gelmár Mihály)
Hallhattuk az imént – Gelmár Misi bácsi Potsdamot is szóba hozta.
Mi történt Potsdamban valójában?
Íme, a válasz. A magyar kormány 1946. augusztus 29-én – amerikai nyomásra – a következő közleményt adta le a sajtónak: „Az egyezmény értelmében a magyar kormány hivatalosan az alábbi nyilatkozatot közli az újra meginduló sváb kitelepítéssel kapcsolatban: A nagyhatalmak potsdami egyezménye a magyar kormánynak lehetőséget adott arra, hogy a magyarországi német lakosságot Németország területére telepítse. Az áttelepítés nem kötelessége a magyar kormánynak, de a potsdami szerződés erre lehetőséget ad. A magyar kormány élni akarván ezzel a lehetőséggel, 1946. augusztus 22-én a potsdami egyezményben foglalt rendelkezések szerint az érdekelt USA katonai kormányzattal megegyezett, melynek értelmében az áttelepítés rendezett és emberséges módon fog megtörténni, és ezen egyezmény során áttelepített németeket az USA németországi övezetébe befogadja. A magyar kormány – az egyezmény értelmében – felhívja a községi és városi közigazgatások vezetőit, hogy a Németországba kitelepített svábok új németországi lakcímeit – amennyiben az áttelepítettek a hatóságok tudomására hozzák – nyilvántartásba foglalják, és a kitelepítettek után érdeklődő rokonoknak rendelkezésére bocsássák. Az áttelepítések kezdete: 1946. szeptember 2.”
Magyarul: az amerikai katonai kormány a nyilvánosság előtt még egyszer hangsúlyt kíván adni annak, hogy a magyarországi németség kitelepítését nem a nagyhatalmak kezdeményezték, hanem a magyar kormány, és hogy a kitelepítések eddigi szakasza nem volt problémamentes.
A nyilatkozat megjelenése után a svájci magyar diplomáciai képviselet munkatársai levelet írtak Gyöngyösi János külügyminiszternek: „…a magyar kormány tudatában van-e annak, hogy mekkora felelősséget vállalt ennek az egyezménynek az aláírásával, amelyben a nagy nyilvánosság előtt kifejezetten elismerte, hogy az összes magyarországi németet önként telepíti ki… a sváb kitelepítés ügyét nem pillanatnyi hevületek hatása alatt, amelyek részben jogosultak voltak, vagy valamelyik győztes hatalom iránti szolgalelkűség által megilletve kellett volna eldönteni, hanem néhány évre illett volna előre nézni. Lehetséges, hogy a Szovjetunió szívesen vette a svábok kitelepítését, de minthogy nem kívánta, illetve bizonyíthatóan nem kívánta, semmit sem kellett volna ebben az irányban a magyar kormánynak tennie.”
A kormány nyilatkozatát s a levélrészletet kiegészítheti Veres Péternek július 16-án a Nemzeti Parasztpárt politikai bizottsági ülésén elhangzott fölszólalása: „Az amerikaiak válaszoltak a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) átiratára, ez most már hivatalos válasz, és elmondhatjuk, hogy nincs benne semmi köszönet. Valószínű, hogy az oroszokkal való kitolás, a magyar kormánnyal való szembenállás és a sváb örökös panaszkodások vezették őket a válaszadásban… Az egészben a legkeservesebb, hogy ha ilyenformán telepítünk, akkor évekig eltarthat. Rajknak az a terve, hogy egyszerűen rátelepíti a magyarokat a svábokra, a másik, hogy a kitelepítő bizottság azonnal állapítsa meg, hogy kik fognak menni, és azoknak is azonnal a nyakára telepítsék rá a magyarokat.” Arra a közbeszólásra, beleegyeznek-e ebbe az oroszok, Veres Péter azt válaszolja: „Ők nem egyeznek bele, hiszen azért is kértek hivatalos diplomáciai írást, hogy végre valaminek az alapján elindulhassanak a tárgyalások ebben az ügyben. Az oroszok viszont elnézik, akármilyen módszerrel próbálkozunk megoldani a sváb kitelepítést, csak az megfelelően el legyen kendőzve.”
És elkendőzték. És folytatódott tovább a kitelepítés és a szabadrablás.
Az amerikaiak a maguk zónájába való kitelepítést 1947 nyarán megszüntetik és 1947 augusztusától a magyar kormány a szovjet vezetés beleegyezésével a megszállt Németország keleti övezetébe indítja a kitelepítésre szánt maradék 50 ezer magyarországi németet.
A főváros környékén a telepítések kísérőjelensége még 1946-ban is bizonyos zűrzavar volt, az, hogy az érkező magyar családok mellett a pillanatnyi haszonra vágyók sokasága nyüzsgött. Kovács Imre író, országgyűlési képviselő épp a telepítési törvény körüli vitában szólalt meg fölháborodottan a parlament előtt: „Én végigjártam a Budapest környéki sváb falvakat, ahonnan eltávolítottuk a svábokat. Szomorúan néztem a nemzeti vagyon pusztulását. Egymás után levágták az állatokat, marhákat, minden tönkrement, pedig milyen fontos lett volna, hogy az új telepeseket hozó vonat már az állomáson várt volna, hogy mielőtt a sváb elhagyja a házát, a telepes beül, átveszi a leltárt, a házat, a berendezést és a gazdasági instrukciókat. Amikor a svábság elhagyta a falvakat, ki volt telepítve, és a kitelepítést irányító hatóság, illetve rendőrségi alakulat visszavonul, megkezdődött a sáskajárás az elhagyott faluban. Átdúlták a házakat, hogy lehet-e még valamit elvinni, hogy visszamaradt-e valami az éléskamrában, milyen bútorokat lehetne még elvinni. Így aztán sok minden elpusztult, úgyhogy sok sváb falu a kitelepítés után úgy nézett ki, mint a csatatér.”
Magyarországon 480 németek lakta község volt, 310-ből kitelepítettek 170 000 németet. Törökbálintról 2143-at. Ha ehhez hozzászámoljuk a háború idején eltávozottakat, evakuáltakat, a visszatérni nem tudó vagy nem kívánó katonákat, 230 000 német hagyta el Magyarországot.
A németországi anyaggyűjtés során minden megszólaltatottnak föltettem a kérdést: mit gondol, miért történt velük mindez? És szinte kivétel nélkül mindegyikük ma is döbbenten és értetlenül csak ennyit mond: nem tudom, mi nem csináltunk semmi rosszat…
Talán még emlékeznek, Führinger Ferencné­től született Gentischer Borbálától egy Ábrányi Emil vers részletét hallhattuk. Ha megengedik, az utolsó szakaszát most elmondanám:
„Ah, azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá…! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegülő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszú csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!

Sírsz fiacskám? Jól van! ’Ez’ a haza, látod!”
(1892)
Végezetül Gelmár Misi bácsi szavaihoz fűznék egy gondolatot: Isten adja, hogy sok olyan magyarja legyen a hazának, mint akiket 1946 és 1947 között elűztek.
(A beszédben részletek hangoztak el Kalász Márton: Tizedelőcédulák című könyvéből.)