Wolf József visszaemlékezése

Kedves Olvasó! A következőkben egy visszaemlékezés-sorozat második fejezetét olvashatja. Alapja egy videofelvétel, amelyet a közelmúltban készítettem Németországban, elsősorban Süssenben. Szereplői és elbeszélői azok az elűzött törökbálinti svábok, akiknek kálváriája 1945 végén kezdődött, s tart az utolsó szívdobbanásukig. Mondják, az idő múlása és a feledés gyógyír a rossz emlékekre. Nem igaz. Vannak traumák, amelyek mélyen, kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetbe és a legszebb pillanatokat is képesek megkeseríteni.

Az ő kitoloncolásuk és hazavesztésük ilyen trauma volt. S nemcsak az ő, hanem az itthon maradott családtagok, rokonok, barátok, ismerősök számára is… Ez időponttól Törökbálint örökre és visszavonhatatlanul megváltozott. Akár új nevet is kaphatott volna, mert az újkori településtörténet velük kezdődött és a kiűzetésükkel ért véget. Minden, ami azután következett és napjainkban is tart, már egy másik Törökbálint története.
Ezúton is köszönetemet fejezem ki a visszaemlékezőknek.

*
Vasárnap este 26-an érkeztünk Ercsibe, a gyűjtőtáborba. A fogolytábor lakói kiabálva kérdezték, hogy vannak-e köztünk idevalósiak vagy odavalósiak. Így találkoztam a Rothauszky Pistával, ő volt az egyedüli törökbálinti a táborban. Elmondta, hogy előző nap, szombaton, háromezer foglyot vittek Oroszországba, többek között a Gigler Jakabot, a Weigl Tercsi néni apját és a Brandauert, a feleségem keresztapját. Neki sikerült valahogy itt maradni.
Miközben a történtekről beszélgettünk, egyszer csak szóltak, hogy menjen mindenki adatösszeírásra. Kérdezték a nevünket, ki hol és mikor született, meg még mindenféle más adatot is fölvettek. Én nem mentem. Bent maradtam abban a nagy istállóban. Amikor a foglyok nagy része már föl volt írva, akkor jöttek hajat vágni, kopaszra mindenkit. Én megint nem mentem.
Másnap jött a tolmács, önkénteseket keresett a konyhára. Gondoltam, a konyha mindig jó, hát jelentkeztem. Hétfőn este a tolmács száz önként jelentkezőt keresett Buda felé dolgozni. Két kézzel jelentkeztem, az világos. Csak ki innen! Buda felé menet már Diósdon meg akartam lépni. És Érden még egyszer, arrafelé, ahol a régi hideg vizes strandfürdő volt, ahova igen gyakran jártunk fürödni. Nem sikerült meglógni! Na, most ez a tolmács, ez vagy akarattal mondta vagy félreértette, mert nem Budára, hanem a Dunára mentünk! Átvittek komppal a szigetre, Szigetújfalunál. Ott dolgoztunk egész nap. Komppal hozták föl a lőszert, s a sebesülteket vitték visszafelé. A lőszert ki kellett raknunk, a sebesülteket meg be kellett vinnünk. Egyszer csak kedden délután, olyan 1 óra tájban jött egy Rudák-telepi, hátizsákkal. Nem tudom, hogy hívják, régen történt, csak arra emlékszem, hogy szertáros volt a TTC-nél. Ránézek, mondom: „Te idehallgass, te törökbálinti vagy!” Azt mondja: „Hát persze.” Kérdem: „Honnan jössz, mit csinálsz?” Azt mondja: „Már két hete itt vagyok Szigetújfalun. Itt a kiserdőn túl van Szigetújfalu. Megkérdezem az oroszokat, átvisznek-e komppal, hogy haza tudjak menni.” Mondom: „Te szerencsétlen, hadifogolytáborba jössz, hogy megkérd őket, szállítsanak haza? Most majd itt tartanak téged is!” Azt mondja: „Már harmadszor vagyok itt.” „Hogy kerültél ki innen?” – kérdeztem. Azt mondja: „Itt át kell menni az úton, aztán be az erdőbe és senki nem veszi észre.” Mondom a többieknek, hagyjuk itt a lőszert és pucoljunk. És mentünk. Egyszer csak jött egy orosz nő egyenruhában. „Magyarszki davaj robota!” „Á, nem itt kell nekünk robota, hanem arrafelé” – mondtam. Erre elengedett. Be az erdőbe, aztán spuri. Szigetújfalun egy parasztházban lakott ez a srác már két hete. Ott kaptunk jó kaját. Mi azt hittük, hogy húslevest és hozzá szárazbabfőzeléket. Mikor már mindent befaltunk, a nénike megkérdezte: „Na, tudják-e mit ettek?” Mondtuk: „Azt nem tudjuk, mi azt hittük, hogy húsleves, nagyon finom volt, s nagyon szépen köszönjük.” A néni azt mondta, lóhús volt. Mondtuk, hogy nem baj, finom volt.
Estefelé elindultunk Érd felé. Gondoltuk, majd valahol csak átmegyünk a Dunán, talán találunk egy csónakot vagy valamit. Bálinton, ha az Anna-hegyről vagy a lőszerraktártól lenézel Érd felé, onnan meglátod azt a fehér szakadékot, amivel szemben a szigeten találtunk egy halászcsónakot. Olyan volt, mint egy szita, úgy össze volt lövöldözve. Ott álltunk mi hárman és néztük a Dunát. Rajta a hatalmas jégtáblák. Egy harminc-harmincöt méteres befagyott sáv után már úsztak a jégtáblák. Az egyikőnk elöl egy bottal csinált helyet a csónaknak a jégtáblák között, a másikunk hátul állt, s a jégtábláktól taszította el a csónakot szintén egy bottal – mert az evezőlapátokat nem találtuk –, én pedig egy kis vájlinggal mertem szaporán a folyamatosan betóduló vizet. Így lavíroztunk át a zajló Dunán a jégtáblák között. Már majdnem átértünk, amikor a hegy alatt jött egy orosz katona géppuskával a vállán. Hú, az Isten áldja meg, most mit csináljunk? Kimenjünk? Ha kienged a vízből, akkor már nincs problémánk, mi hárman vagyunk, ö egyedül. De ha ki se enged, ha mindjárt ránk lő, no, akkor még védekezni sem tudunk. De az orosz nem csinált semmit, s mi kiértünk a partra. Itt is be volt fagyva a víz, de még nem volt olyan kemény a jég, mint a szigetnél. Kiléptem a csónakból s beestem a Dunába. Itt mélyebb volt a víz, mint a szigetnél, így vékonyabb volt a jég. Az orosz láthatóan örült, hogy mi nem szólunk neki, ment tovább, mi meg kifelé. Föltörtük a jeget és a csónakkal kijjebb mentünk. Óh, az orosz úgy örült, hogy mi nem akartunk tőle semmit.
Január 8-a, 9-e vagy 10-e lehetett, már sötét délután volt. Talán öt óra felé járhatott az idő. Diósdra mentünk, ahol a Rothauszky ismert egy péket, oda bementünk. „Hú – azt mondja –, énmiattam maradhatnátok, de az oroszok jönnek 11-kor sütni. Ha ezek itt találnak, akkor elvisznek titeket megint.” Így hát egész éjjel a szabadban voltunk, az egérúton jöttünk haza, Bálint felé.
Még csak náthát se kaptam. Úgy megfagyott akkor a ruhám, hogy bent maradt a testmeleg. Semmi bajom nem volt. Hazaértünk hála Istennek.
Bor ’45-ben már megint volt, s mi sokat jártunk feketézni. De tudtuk, éreztük, hogy lassan, de biztosan valami készül. Benne volt már a levegőben, hogy valami történni fog.
És eljött a nap, amikor az öreg községházán listán olvashattuk a nevünket (ott, ahol most az a tábla lóg) azokéval együtt, akiknek menniük kellett. Akkor már csak mulattunk, semmi mást nem tettünk. A Budaörsieket ripsz-ropsz vitték el, nem vártak napokat, órák alatt elvitték őket.
1946. február 8-án mentünk Bálintról Budaörsre.
Be lettünk vagonírozva – mi voltunk a 9. transzport, a 9. vonat –, 50 kilót lehetett vinni fejenként.
(Folytatása következik.)
Scheiblinger Péter