Kétdanos kyokushin karate mester, csikungoktató, egyik alapítója a Fonó Budai Zeneháznak, iszlám művelődéstörténész és valláskutató. Ez a felsorolás egy embert takar, Süli Istvánt, akivel a csikungedzések kapcsán találkoztam, de ennél egy sokkal színesebb személyiséget ismertem meg benne.
– Csikungedzéseket tartasz a Bóbita Óvodában. Pontosan mit takar a csikung?
– Kínaiul a csi a testben keringő energiát, a kung pedig munkát jelent, így tehát a csikung a test energiájának fejlesztése, egyaránt értve ezen a növelést és az irányítást is. A csikung olyan gyakorlási módszer, amelyet a kínaiak már évezredek óta alkalmaznak mind egészségük megőrzésére, mind pedig harcművészeti teljesítményük növelésére. A csi és a csikung elméletére épül a kínai gyógyászat több ezer éves története. Az elmélet szerint a csi az emberi testben, vezetékekben, meridiánokban kering. Az energia keringését az agy irányítja. A vezetékek a belső szerveket kötik össze a test egyéb részeivel, gyakran a nagyobb idegek és artériák mentén húzódnak, de ez nem érvényes mindegyik vezetékre. Testünkben tizenkét fő- és két nagyobb mellékvezeték található, ezek mentén helyezkednek el az úgynevezett testüregek vagy más néven akupunktúrás pontok, amelyekkel a teljes rendszer stimulálható, serkenthető. A csi, az idegrendszer, a meridiánok és az agy szoros kölcsönhatásban állnak egymással. A csikung gyakorlása egyfajta meditációs állapotban, lassú mozdulatsorokkal történik, amelyek egyik legfontosabb eleme a koncentráció, az összpontosítás. A gyakorlatokkal energiatöbbletre és az energiafelhasználás nagyobb hatékonyságára lehet szert tenni, amely elősegíti a szervezet egyensúlyának megőrzését, az egészség tartós javítását, a belső harmónia helyreállítását.
– Te mikor ismerkedtél meg ezzel a fajta testgyakorlással?
– Jó harminc évet eltöltöttem a karatéban, kétdanos kyokushin mester vagyok. A karate nagyon dinamikus, napi gyakorlása rengeteg energiát emészt fel, és negyven körül vagy afölött az ember már keresi a szelídebb mozgásformákat, mint amilyen például a tajcsi vagy a csikung. Még javában karatéztam, amikor először találkoztam velük, de csak miután abbahagytam a karate aktív, mindennapos művelését, akkor kezdtem komolyabban venni őket. Ennek már tizenöt éve. A tajcsi és a csikung is lassú, meditatív gyakorlás, inkább a jógára emlékeztet, ezért főleg a középkorúak vagy idősebbek testedzése, a fiatalok az ugrálósabb dolgokat szeretik. Mindenesetre olyan tevékenység, amit ha az ember egyszer rendesen elkezd, akkor akár százéves koráig is csinálhatja. Korábban Budapesten vezettem egy klubot, aztán kiköltöztünk Törökbálintra, ahol most alakultak úgy a dolgaim, hogy megint el tudtam indítani egy csapatot. Ebben nagy segítségemre volt a Törökbálinti Wushu és Shaolin Kung Fu Egyesület, akikhez csatlakozni tudtunk. Amúgy a csikungtréningek a Bóbita Óvodában kedden és csütörtökön 18 órakor kezdődnek. Jó, ha minél többet gyakorol az ember, de nem okoz behozhatatlan hátrányt, ha valaki nem tud minden alkalommal jelen lenni. Aki az elvet megérti, bármikor és bárhol gyakorolhat. Én igyekszem mindennap foglalkozni a csikunggal, ezért inkább felkelek reggel öt körül, hogy a napi gyakorlataimat elvégezzem.
– Ez olyan, mint a reggeli kávé?
– Abszolút. Egyrészt nagyon hozzá lehet szokni, másrészt felélénkít, és segíti az egészséges állapot fenntartását. Az egészség egy nagyon sok tényezőből álló dinamikus állapot. Amikor azt mondjuk, hogy egészségesek vagyunk, a pillanatnyi állapotunk olyan, mintha egy vékony gerendán egyensúlyoznánk. Amikor megbetegszünk, akkor elveszítjük ezt az egyensúlyt, „lelépünk” a gerendáról. A csikung abban tud sokat segíteni, hogy ritkán billenjünk ki, és ha esetleg kibillentünk, minél gyorsabban visszataláljunk ebbe a dinamikus egyensúlyi állapotba.
– Más kultúrák iránt is vonzódsz, hiszen iszlám művelődéstörténetet és vallástörténetet oktatsz leendő diplomatáknak. Ez a vonal hogyan jött az életedbe?
– Arab nyelv és művelődéstörténet–angol szakon végeztem az egyetemen, utána még egy évet Damaszkuszban töltöttem ösztöndíjasként. Érdekelt az egymás mellett élő népek, kultúrák, vallások egymás iránt érzett ellenszenvének problémája. A másság, ha kicsi is az eltérés, adott esetben miért elég arra, hogy kiirtsuk egymást. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ennek az okát legjobban a vallásból lehet megérteni, és mivel az iszlám a legfiatalabb világvallás, amit egyrészt nagyon jól dokumentáltak a kortárs kívülállók, másrészt maguk a muszlimok, ezzel kell alaposabban megismerkednem. Utólag persze rájöttem, hogy ezt nem lehet tudományosan, illetve a tudomány módszereivel megfogalmazni. Ehhez sokkal finomabb eszközök kellenek, mint amilyen például az irodalom.
– Szerinted melyek a legnagyobb tévedéseink az iszlámmal kapcsolatban?
– A média 30–40 éve fújja azt, hogy a muszlimok karddal a szájukban jönnek ide, és ezt mindenki el is hitte. Nem is az arab emberektől félünk, hanem attól a képtől, amit belénk sulykoltak. Hollywood a katasztrófafilmekkel egy időben fedezte fel magának az arab terroristát, aki egy roppant gonosz, Ahmed vagy Mohamed nevű, palesztin sállal körbetekert alak. Amikor meg valaki kimegy egy arab országba, meglepődve tapasztalja, hogy az emberek milyen kedvesek, segítőkészek és vendégszeretők.
– Ha jól tudom, alapító tagja voltál a magyarországi kulturális életben igen nagy népszerűségnek örvendő Fonó Zeneháznak.
– Igen. Az egyik legközelebbi barátom régi vágya volt egy olyan intézmény megalapítása, mint amilyen a Fonó. Nyolcan-tízen voltunk, akik részt vettünk a hely kitalálásában, megépítésében és a kezdeti időszak üzemeltetésében. Másfél-két év után aztán az alapítócsapat továbbállt, átadva az intézményt a következő társaságnak.
– És mindezek mellett a közelmúltban írtál egy könyvet is…
– Tavaly jelent meg a Lassú csárdás című regényem, egyelőre magánkiadásban. A történet Magyarországról szól: identitászavarról, teljes morális válságról és valami furcsa kiválasztottságtudatról. A kiadók kissé ódzkodnak tőle, de ettől függetlenül az első kiadás elfogyott, miután – nagy szerencsémre – bekerült a Fókusz Könyváruház kínálatába.

Németh