Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának – írja Szent Pál apostol (Róm 11,33). Amikor karácsonykor a megtestesülés titkát ünnepeljük, erre az isteni bölcsességre és gazdagságra gondolunk.

Isten olyan gazdag, hogy megosztotta velünk a saját életét. Megmutatta nekünk, egy ember teljes élete által, hogy mennyire szeret minket.
Mert Jézus születésétől kezdve példa a számunkra. Mint csecsemő megszületik Betlehemben, a rongyos istállóban. Vállalja, hogy szegénynek születik, vállalja, hogy egy olyan idegen városban születik, ahol senki nem fogadja be. Vállalja, hogy egy olyan nép gyermekeként látja meg a napvilágot, amely egy nagy birodalomnak az alárendelt, másodosztályú nemzete csupán. Vállalja, hogy egész életében nyomon kíséri a szegénység, hogy sokan nem értik meg, hogy végül igazságtalanul halálra ítélik és megölik. Vállalja a fájdalmakat, az éhséget, mindazt, ami az emberi életet kísérheti. És közben megmutatja, hogy minden viszontagság ellenére milyen a tökéletes ember. Mert nem az a tökéletes ember, aki soha nem találkozik a szenvedéssel, akinek soha nincs akadály az életében, hanem az, aki mindenben az Isten akaratát keresi, és erejéhez képest meg is valósítja. Jézus mint csecsemő családban nevelkedik. Mert lemond ugyan a gazdagságról és sok minden egyébről, a kényelemről is, de nem mond le arról, ami az ember méltóságának, adottságainak megfelelő legfontosabb feltétel a felnövekvő gyermek számára: a szerető család környezetéről, amely segíti az embert abban, hogy kibontakozzék: olyanná, amilyennek az Isten akarta. És milyen nagy szükségük van a segítségre és a saját egyéni állóképességükre és tartásukra azoknak, akiknek nélkülözniük kellett az ilyen szerető családi környezetet gyerekkorukban.
A karácsonyfa alatt állva erre a közösséget vállaló szeretetre döbbenünk rá évről évre. És minden évnek megvan a maga arculata, a maga légköre, a maga reménysége és szomorúsága. Az idei karácsonykor különösen is gondolnunk kell erre a felelősséget vállaló, személyek iránt is megnyíló, önmagát odaadni kész isteni szeretetre. Mert bárhogyan is állnak körülöttünk az élet dolgai, nekünk magunknak kell észrevenni és vállalni mindazt a felelősséget, ami a helyzetünkből adódik, mindazt a szeretetet, mindazt a segítő közösséget, amit az élet lehetővé tesz
Térdeljünk hát oda a Kisjézus jászolához, engedjük, hogy közelsége a hatalmába kerítsen, és soha ne szakadjunk el tőle!