Két évvel ezelőtt csatlakozott a művelődési házban működő rajzstúdióhoz Török Joli. A művésznőnek, aki ez idáig tartogatta a benne rejtőző tehetséget, november közepén nyílt kiállítása a Budai Várban.
– Látva a képeidet és tudva, hogy a Munkácsy Mihály Művelődési Ház rajzstúdiójába jársz, kétféle kép élt bennem rólad. Vagy egy képzett, igen tehetséges festőművész vagy, aki kedvtelésből lejár festegetni egy rajzszakkörre. Vagy évekig szunnyadt benned egy tehetség, amit a szakkör hozott ki. Melyik vagy te?
– Az utóbbi. Negyvennyolc éves koromig szinte teljesen elfojtottam magamban ezt a tehetséget, mindössze két éve festek, bár az óta igen intenzíven.
– Mi az oka az eddigi hallgatásnak?
– Ennek több oka is van. Az igazság az, hogy fiatal koromban szinte alig hagytak kibontakozni. Emlékszem, egyszer az általános iskolában le kellett valamit másolni rajzórán grafitceruzával, én pedig mivel ezzel öt perc alatt kész voltam, elkezdtem színezgetni. Kiszíneztem a rajzot, majd mivel ez is hamar megvolt, még tovább szépítgettem az alkotást. A diáktársaim elhűlve nézegették, hogy mennyire élethű a rajz, de a tanárom egyből bevágta az egyest, hiszen nem ez volt a feladat. A gyermekkorom nem volt könnyű. Öten voltunk testvérek, ami nem volt divat abban az időben. Édesapám karrierje egy baleset miatt derékba tört, így nem mondanám, hogy kimondottan jól éltünk. Azok a történetek, hogy a nagyobb testvér kinőtt cipőjét kellett a kisebbeknek hordaniuk, nálunk nem csak mese volt, sőt azzal is kiegészült, hogy a nővéremnek két számmal kisebb volt a lába…
– Akkor gondolom, a szülők sem feltétlenül örültek, hogy művészlélek vagy, hiszen az nem hoz pénzt.
– Pontosan. Sárospatakon nőttem fel, így számomra egyértelmű volt, hogy gimnáziumba megyek az általános iskola után. Az volt a vágyam, hogy divattervező leszek, és bár elkezdtem a gimnáziumot, anyám kiíratott azzal, hogy egy divattervezőnek úgyis kell varrnia, és beíratott egy varrónői szakmunkásiskolába. Az iskolát becsülettel elvégeztem, de kiderült, hogy allergiás vagyok a textilporra, így nem tudtam varrodában dolgozni, úgyhogy ezt is abba kellett hagynom.
– Aki ennyire művészlélek, mint te, gondolom, annál nehéz úgy elnyomni a szépérzéket, hogy ne törjön ki.
– Már gyerekkoromban is nagyon kreatív voltam. Emlékszem, szinte semmi játékom nem volt, csak egy pár darab pár centis babám, de nekik olyan kanapét készítettem bogáncsból és olyan függönyt varrtam különböző otthon talált anyagokból, hogy megszólalt. Valahogy mindig ilyen művészlélek voltam és nagyon lelkizős. Mindig szerettem volna megfelelni a körülöttem lévő világnak, legyen az a családom vagy a tágabb környezet. Otthon rengeteget dolgoztam, hiszen úgy éreztem, hogy nekem ez kötelességem.
– A szakiskola elvégzése után hogyan folytatódott az életed?
– Később leérettségiztem, majd az Országos Kardiológiai Intézet diagnosztikai laborjában lettem asszisztens. Született három gyermekem, közülük az egyik ételallergiás lett, és az orvosa azt javasolta, hogy maradjak otthon háztartásbeliként, hiszen a gyermekem csak speciális ételeket fogyaszthat, így legjobb, ha mindent én készítek el neki és nagyon figyelek arra, hogy mit eszik. Ekkor már Törökbálinton laktunk, hiszen az első fecskék voltunk, akik a Tükörhegyre költöztek, és mivel otthon maradtam, körülnéztem, nincs-e olyan fiatal család, ahol kisgyermekekre lehet vigyázni. Így utólag azt gondolom, hogy végig rossz úton jártam a szakmakeresésben, hiszen óvónőnek kellett volna mennem, annyira szeretem a gyerekeket. Persze a gyerekvigyázásban is kijött a kreativitásom, mivel rengeteg dolgot készítettünk a gyerekekkel, és a szülők még a mai napig emlegetik, hogy milyen sokat fejlődtek nálam.
– Itt éltetek évekig, aztán egyszer csak azt gondoltad, hogy eddig hagyod magadban elnyomni a festőművészt és lemész a rajzstúdióba?
– Egyet azért jegyezzünk meg. Én a „háztartásbeli” életemmel nagyon meg voltam elégedve. Örömmel töltött el, hogy kiszolgálhattam a családomat. Talán ennek is köszönhető, hogy mikor úgy döntöttem, belekezdek a rajzolásba, akkor teljes mellszélességgel támogattak. Bár a kezdet nem volt ilyen könnyű. Azért én alapjában véve egy gátlásos ember vagyok. Többször indultam el a foglalkozásra, de többször vissza is fordultam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok odavaló. Mikor pedig először lementem, annyira gátlásos voltam, hogy szinte nem is látszódtak a rajzaim, annyira vékonyan rajzoltam a grafittal. Jankó (Szilágyi János, a rajzstúdió vezetője – a szerk.) pedig olyan jó pedagógus, hogy igazából sokáig bele sem szólt abba, amit csinálok. Miután kellőképpen feloldódtam és már a véleményét is meg mertem kérdezni, akkor kezdett vezetgetni.
– Beszélgetésünk apropója első kiállításod, amely nem is akárhol, hanem fent a várban, a Litea Könyvesboltban tekinthető meg. Hogy találtatok egymásra?
– Dr. Bakó Annamária, a könyvesbolt vezetője régi ismerősünk. Tavaly karácsony előtt valamilyen okból ellátogatott hozzánk és kérdezte, hogy ki készítette a falainkon látható festményeket. Mikor megtudta, hogy én, egyből felajánlotta, hogy bemutathatom a képeimet a könyvesboltban. Úgy éreztem, hogy kell még egy év ahhoz, hogy bevállaljam a kiállítást, de elérkezett, és december 31-éig meg is tekinthetők a művek. Aki pedig nem akar messze menni, az a Munkácsy Rajzstúdió tagjainak műveiből rendezett kiállításon is megtekintheti a képeimet a művelődési házban.
– Ha jól tudom, igen sok képet készítesz. Mi az oka?
– Több mint 40 évet „elvesztegettem”, így próbálom bepótolni a lemaradást.
– Említetted, hogy nem volt egyszerű gyermekkorod. Több képeden is úgy látom, mintha megpróbálnád kifesteni magadból a negatív élményeket. Ez terápia is számodra?
– Mindenképpen. Van is erre egy érdekes történetem. Gyermekkoromban egy kiránduláson láttam egy viperát. Mivel tudtam, hogy a harapása mérges is lehet, annyira megijedtem tőle, hogy hazáig futottam. Onnantól kezdve rettegtem a kígyóktól. Egyik alkalommal Jankó azt mondta, hogy fessek a papírra sok kígyót, utána fessem át őket és fessek helyettük virágokat. Ahogy egyre közeledtem a félelmeimtől a kedvenceimhez, úgy tűnt el a félelmem is a kígyók iránt. Így próbálom kifesteni magamból a negatív élményeimet is.
– Ha nem láttam volna a képeidet, azt is gondolhatnám, hogy az egész festészeted nem más, mint egy unatkozó háziasszony kedvtelése. Nem félsz, hogy mások akár ezt is gondolhatják rólad?
– Pont ezt akarom elkerülni, és szerintem a képek magukért beszélnek. Azzal, hogy én 48 évesen elkezdtem festeni, valóra váltottam az álmomat. Éppen ezt szeretném közvetíteni másoknak is. Bármilyen idősek vagyunk, bármennyire extrémnek is tűnik egy álmunk, próbáljuk megvalósítani, vágjunk bele. Én meg mertem tenni az első lépést és egyáltalán nem bántam meg.

N.G.