A fizikailag kisebb ember is legyőzheti a nagyobbat

Manapság szülők, és pedagógusok egyre többet panaszkodnak arra, hogy milyen sok gyermeknek vannak magatartásproblémái, koncentrációs zavarai. Ezeknek a problémáknak a leküzdésére persze sok pedagógiai módszer létezik, de gyakran elfeledkezünk róla, hogy van még egy nagyon egyszerű és egészséges megoldás: a sport. Az egyik legsokoldalúbb, szellemi és testi fejlődést egyaránt előmozdító sport a dzsúdó. Törökbálinton tizenöt éve működik a TTC dzsúdó szakosztálya. Ha pedig dzsúdóról van szó, akkor mindenkinek Grunda Zoli jut eszébe, hiszen már több száz gyereket vezetett be ennek a kiváló sportnak a rejtelmeibe.

– Mióta dzsúdó van Törökbálinton, te ott vagy az edzőteremben. Itt nőttél fel?
– Igen, a családom törökbálinti, de én az Aga utcai iskolába jártam Budán. Évekig írtam a leckémet a 72- es buszon, ha kellett, akár körzővel is.
– Sietned kellett a leckével, hogy rohanhass az edzőterembe?
– Nem azért, nem így kezdődött. Anyu vitt le először a budaörsi csapatba, amikor úgy tízéves lehettem. Egy egészen kis teremben tartották az edzéseket. Eleinte nem vettem annyira komolyan a dolgot, szerettem járni, de még nem versenyeztem.
– Mitől fordult komolyabbra a dolog?
– Egy idő után már élveztem, úgyhogy párhuzamosan elkezdtem máshová is járni, és ötödikes koromtól már jöttek a versenyek is.
– Hány edzésre jártál egy héten versenyzőkorodban?
– Először négy edzésem volt, aztán egyre több. Középiskolát is úgy kerestem, hogy a tanulás mellett tudjak edzésre járni. Volt, hogy kora reggel és este is volt edzésem egy nap, hétvégén meg a versenyek.
– A sport mellett tanultál egy szakmát is.
– Olyan iskolát kerestem, ahol nem kellett sokat tanulnom, maradt időm mellette az edzésekre. Karosszérialakatosnak tanultam és egy rövid ideig dolgoztam is a szakmában. De igazán nem ehhez lett volna kedvem. A szakmunkásképző után estin leérettségiztem, és utána még történelmet tanultam volna, de az élet mást hozott.
– Végül mégis a sport lett a hivatásod is. Hogyan lett belőled edző?
– Folyamatosan jártam Budaörsre is edzeni. Akkor a csapatban már én voltam a legnagyobb. Úgy alakult, hogy az edző sokszor megkért, foglalkozzam a fiatalabbakkal. Először csak kedvtelésből, később már hivatalosan is segédedzőként dolgoztam. Aztán elkezdtem megszervezni a törökbálinti csapatot is. Közben jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára és elvégeztem az edzői szakot.
– Az elmúlt években több száz gyerek került ki a kezed alól. Kineveltél több sikeres versenyzőt is, de ha jól látom, a te igazi erősséged az utánpótlás nevelése. Hány gyereked van most Törökbálinton?
– A Bálint Mártonban és a Zimándyban összesen majdnem nyolcvan gyerek jár most hozzánk.
– Hogy bírod egyedül?
– Nem egyedül csinálom. Ahogy egykor én is segítettem a régi edzőmnek, nekem is van segítségem. Máté Ákos tanítványom évek óta nagyon sokat segít a kisebbek mellett.
– Egyre nagyobb az érdeklődés a dzsúdó iránt. Szerinted mi az oka ennek?
– A dzsúdó nagyon összetett, komplex sport. Egyszerre, egyenletesen terheli a test minden részét. Ha például valaki szeretné, hogy a kisfia vagy kislánya egy kicsit megerősödjön, hogy egyáltalán elbírja a nehéz iskolatáskát, keresve sem találhatna jobb sportot, hiszen a dzsúdó egyenletesen erősít minden izmot, különösen a gerinc melletti izmok erősítése fontos a jó testtartás megőrzése miatt. Ez a sport erre nagyon alkalmas. A sok aerob gyakorlat erősíti a szívet és az egész keringést, ezeknek van a legnagyobb sportértékük. Egyaránt űzhetik fiúk és lányok is, és felnőttkorban is el lehet kezdeni.
– A dzsúdó végül is küzdősport. Nem hozza ki az agressziót a gyerekekből?
– A dzsúdó nemcsak a testet erősíti, de fegyelemben, figyelemben és más jellembeli dolgokban is fejlődnek nálunk a gyerekek. Meggyőződésem, hogy csak az lehet sikeres a sportban és az élet bármely területén, aki megtanulja fegyelmezni magát, aki tekintettel van a társaira, a környezetére, aki megtanulja és betartja egy közösség szabályait.
Itt nem elég csak a nyers testi erő. Persze arra is szükség van, de a tanult elemeket tudni kell alkalmazni is. Figyelni kell a másik reakcióit, koncentrálni kell a feladatra.
Nem a stopperral kell versenyezni és nem csapatban. Test-test ellen küzdenek a gyerekek, a dzsúdómeccsen egyedül küzdik le az ellenfelet, nincsenek csapattársak, akik segítenek… legfeljebb az edző instruál a tatami széléről. Itt nem lehet mellébeszélni, hiszen ha nem figyelsz, pillanatok alatt a földön találod magad.
– Ma már nem túl divatos a gyerekeket ilyen szigorú elvek szerint nevelni. Sokszor azt tanulják otthon is, hogy az egyén érdeke fontosabb, mint a közösségé, az „ügyeskedéssel” elért eredmény talán még értékesebbnek tűnik a kemény munkával elértnél. Mit gondolsz erről?
– Azok a szülők, akik beíratják hozzánk a gyereküket, tudomásul veszik, hogy az edzésen úgy folyik a munka, ahogy én azt elvárom. Van, akinek ezt esetleg kicsit nehezebb elfogadni az elején, de a legtöbben hamar megértik a szabályokat. Nagyon ritka, hogy ne sikerülne valakinek beilleszkedni, de ott is inkább a szülői szemléletben van a hiba.
– Évekig csak a dzsúdó volt az életed, de nemrég megnősültél, és ha jól tudom, már családapa vagy.
– Igen, a kisfiam, Áron most féléves. Még nem jár edzésre, de hamarosan…

P.E.