Beszélgetés Nagy Józseffel, Törökbálint díszpolgárával

Aki ismeri Nagy Józsefet, talán el sem tudja képzelni róla, hogy néha szokott fáradt is lenni. Törökbálint képviselő-testülete az idén őt választotta a város díszpolgárának. Az indoklásban az állt, hogy a rangos elismerést a város testvérvárosi kapcsolatainak elősegítéséért ítélték neki. Pedig jól tudjuk, hogy bár ez sem kevés, ennél sokkal többet is tett a városunkért. Annak a háznak az asztalánál beszélgettünk vele, ahol nevelkedett, ahol már a szülei is éltek.

– Meglepetésként ért a jelölés, vagy számítottál rá?
– Amikor a díjat átvettem, persze már tudtam róla, hiszen Turai polgármester úr már értesített, így fel tudtam készülni, hogy méltóképpen köszönhessem meg.
– Mindig te vagy az, aki szervezkedik, törődik mindennel és mindenkivel. Most viszont veled törődtek mind az egybegyűltek. Hogy élted meg ezt? Milyen érzés volt?
– Nagyon furcsa. Nem szoktam hozzá, és nem is vártam. Amikor először hallottam, hogy milyen megtiszteltetésben részesültem, nem tudtam megszólalni. Szakály Matyi bácsi szavai csendültek meg a fülemben, amelyeket akkor mondott, amikor Budaörs díszpolgára lett: „Miért én, hiszen csak a munkámat végeztem?” És Arany János Epilógus című versének sorai jutottak eszembe:

„Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam;
Néha többet, kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem, s több a hír-név, mint az érdem;
Nagyra vágyva bételt volna keblem vágya;
Kik hiúnak és kevélynek,
tudom boldognak is vélnek;
S boldogságot irigy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely fölemészt
az örök kétely;
S pályám bére égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!
Mily kevés, amit beválték
Félbe-szerbe s hány reményem
hagyott cserbe!”

– Pedig bármennyire is kellemetlen, ez a cikk most rólad fog szólni. Nem a kórusról, nem az egyházközségről, hanem rólad. Hogy is kezdődött? Mióta élsz Törökbálinton?
– Itt születtem, ebben a házban. Az édesanyám élt itt a családjával. Sváb származásúak lévén 1946-ban ők is a kitelepítettek listájára kerültek. Nagyapám nem tudta elhagyni a házat, ahol élt. A kitelepítés elől a halálba menekült. Nagyanyámra és édesanyámra is a kényszerű költözés várt, de édesanyám és édesapám akkor már ismerték egymást, és a gyorsan megtartott esküvő megmentette őket a kitelepítéstől. Így maradt az öreg ház a család tulajdonában, így én is itt születtem. Törökbálinti vagyok.
– Tudom, hogy szeretsz énekelni, sokat dolgozol az egyházközségben, de mi a polgári foglalkozásod?
– Most már nyugdíjas vagyok. Nyugdíjba vonulásom előtt a Bramac Kft. dunakeszi telepének vezetője voltam. Érettségi után műszerésznek tanultam és Budaörsön a Vegyesipari Szövetkezetnél kezdtem dolgozni. Később az Élgéphez kerültem szervizszerelőnek. Évekig dolgoztam itt, aztán egy gerincműtét után nem végezhettem többet fizikai munkát. Így kerültem az igazgató és a főmérnök mellé a titkárságra. Akkor kezdtem el a Bánki Donát Műszaki Főiskolára járni. Először a szervezői szakon, néhány évre rá pedig a menedzser szakmérnöki szakon szereztem diplomát.
– Nem gondoltam volna, hogy műszaki beállítottságú ember vagy.
– Mert soha életemben nem is voltam. De már a piaristáknál reáltagozatra kerültem. Naponta volt matek és fizika. Eredetileg pap szerettem volna lenni. Egészen az érettségiig úgy is volt, de aztán megijedtem. Nem bíztam magamban. Ettől kezdve aztán azt csináltam, ami jött, amit kellett.
– De miért? Hiszen annyira szereted a zenét, az irodalmat. Nagyszerű tanár is lehetett volna belőled.
– Prohászka Ottokár írja egyik versében: „Gondolod, kerül életed útjába egyetlen gátló kő is hiába? Jóságos kéz utadba azért tette, hogy te megállj mellette. Kérdezd meg Istened, milyen üzenetet küld azzal neked.” Azt az utat kell járni, amelyet Isten kijelöl nekünk. Meg kell állni és megpróbálni megérteni, hogy mit üzen. Én a munkámban is megtaláltam az örömet. A katonaságnál, később több munkahelyemen is alkalmam volt például raktározással kapcsolatos munkakörben dolgoznom. Ez mindig is közel állt hozzám. Mellette pedig a kórus és az egyházközségben végzett munka rengeteg barátot adott. Barátaim is tanítottak és feladatot adtak. Megtanítottak Isten szeretetére és elkötelezettnek lenni a munka, a haza, a szülőhely, az ember, a nyelv és a zene iránt. Ne várd el egy idegentől, egy külfölditől, hogy hazánkról, nyelvünkről, zenénkről beszéljen, azt neked kell bemutatnod nekik! Az Add tovább című versben van: „Ha van valamid, találsz egy jó könyvet, egy szép gondolatot, látsz egy szép tájat, ne tartsd meg magadnak, hanem add tovább!”
– A negyven év szolgálat az egyházközségben, kórus, rengeteg közéleti tevékenység és a munka mellett hogyan jutott időd a családodra?
– Minden sikeres férfi mellett egy odaadó, gondoskodó feleség áll. Hálás vagyok, hogy az Úr őt adta nekem. Felneveltük a három gyerekünket, és már két unokánk is van. Köszönöm Istennek azokat az embereket, akik körülvettek. Köszönöm a családomat, feleségemet, gyermekeimet, unokáimat, szüleimet, testvéreimet. Köszönöm mindenkinek, aki rám gondolt, s engem talált méltónak e megtiszteltetésre. Köszönöm az egyházközségnek, iskoláimnak, munkatársaimnak és a Lendvai Károly Férfikórusnak. A karnagyoknak, vezetőtársaimnak, minden dalosnak. A kóruséneklés megtanított, hogy egymásra figyeljünk, a karmester intésére. Úgy szólaljunk meg, hogy összhang legyen, ne szóljunk ki. De kevés, ha mi vagyunk felkészülve, kell egy befogadó, megértő közönség is. Csak akkor van siker! Köszönöm a barátaimat, akiket adtál Uram. Nem véletlen, hogy velük találkoztam.

P.E.