Ne váljunk áldozatokká

– Városunk bűnügyi statisztikáját milyen esetek terhelik leginkább?
– Továbbra is a vagyon elleni bűncselekmények vezetik magasan a negatív statisztikákat. Az egyes esetek vizsgálata során az a leginkább bosszantó, hogy egy kis odafigyeléssel vagy az áldozatok rossz szokásainak megváltoztatásával megakadályozhatók lettek volna az esetek.

Amennyiben egy egész város tenné félre ezeket a rossz szokásait, úgy akár a teljes területünkről kiszoríthatók a nem odavalók.
Az idők során természetesen a bűnelkövetők módszerei is változtak. Napjainkban már nem foltos, rongyos ruhában járó, borostás egyének az elkövetők, továbbá nem lehet általános külső jeleket sem szolgáltatni róluk nem, bőrszín, modor, életkor, kommunikációs készség stb. tekintetében. A legfőbb jellemző: az elkövető – általában megnyerő modorával – igyekszik velünk személyes, sőt ha lehet, bensőséges kapcsolatba kerülni, hogy színt valljunk „rejtett titkainkról”, amelyek birtokában aztán lehetőleg erőszak nélkül (mivel ennek büntetési tétele sokkal magasabb) anyagi haszonszerzéshez jusson, lopjon. A legdivatosabb a készpénz vagy a kisméretű, nagy értékű műszaki cikkek, nemesfém tárgyaink eltulajdonsítása.
Az ilyen típusú bűncselekmények rendőrszakmai nyelven besurranásos lopás, trükkös lopás néven ismertek.
Ezek a bűncselekmények aztán jellegüknél fogva nehezen feltárhatók, mivel a károsultak a megtévesztés áldozataiként nem igazán figyelnek a körülményekre, a tettesek küllemére. Ráadásul – vélhetően – nem is a környezetünkből valók az elkövetők és a késve megadott személyleírások is pontatlanok.
– Mondana néhány tipikus példát dióhéjban az előbbiekre?
– Párbeszédpanelekkel, illetve kedvezőtlen körülmények ábrázolásával próbálom szemléltetni. Kintről, fedezékből (bokor mögül, autóból) kifigyelik, hogy a sértett például tévét néz, állatokat etet a telek végében, kertjét gondozza stb. – a lényeg: zárakkal, lakatokkal nem kell bajlódni, hiszen minden tárva nyitva (Minek zárjak, mikor itthon vagyok?) Ki ne került volna már hasonló helyzetbe? Eddig megúszta, de tán nem mindig lesz így. Figyelme más irányultságú, és máris megvan a baj. Nagy merészség persze a besurranó részéről, de nekik ez általában megvan. Amennyiben mégis észrevesszük őket, akkor legfeljebb azt állítja, hogy ő kiabált, érdeklődött: Halló, Kovácsék! Ja, hogy ez nem is Kovácsék háza. Elnézést már itt sem vagyok… Mi meg meglepetésünkben még el is hisszük.
A „trükkösök” általában többen is dolgoznak. Egy-egy élethelyzetet idéznek elénk, természetesen mesterségesen, csak akkor még nem esik le nekünk. Például közszolgáltató alkalmazottjának, hatóság vagy a helyi önkormányzat képviselőjének, más esetben pedig nyeremény átadójának tüntetik fel magukat. Az igazolványkérésre azonnal előrántanak valamit, de megfelelő távolságból szemlélhetjük csak. Aztán onnantól elkezdődik a mese. A lényeg, hogy a házunkba, lakásunkba beljebb jussanak. Közben az egyik mindenféle kérdőíveket töltöget ki velünk, amelynek tartalma ránk nézve kedvező. A másiknak sürgősen a mellékhelyiségre kell menni – ehelyett természetesen rámolni kezd. Az előbbi hangosan telefonál a fülünk mellett. Ha végeznénk a papírokkal, akkor kihív a házunkból, mondván: mutassuk meg neki azt a helyet, ahová a kedvezményesen kapott ajándéktárgyat, krumplit, almát, tűzifát vagy bármit (ígérni könnyű) majd elhelyezzük. Itt aztán további érdekességekkel megy az idő, míg a másik dolgozhat.
Amennyiben nehezen találnák értékeink rejtekhelyét, úgy helyben megvesznek tőlünk egy udvaron felfedezett ócskaságot (például rozsdás vashordó). Ad érte 500-at, de csak 20 ezrese van. Majd mi felváltjuk, csak menjen el már az a lom. Megyünk a rejtekhelyünkre. Máris megmutattuk a lényeget, pedig nem kellene.

Pál Imre