Gyermekkorom savanykás (borízű) almája történetéről olvashatnak egy rövidke tudományos értekezést Rapaics Rajmund jóvoltából.

Jó ötven esztendővel ezelőtt szinte minden törökbálinti kertben fellelhető volt. Igénytelen, bőven termő fajta volt és tavaszig elállt. A fája erőteljes, jól mászható – nemegyszer kipróbáltuk öcsémmel (sajnos sem a fáról, sem pedig a gyümölcsről nem tudtam fényképet föllelni az interneten). Mindenféle házi készítésű almássütemény nélkülözhetetlen alapanyaga volt és gyakran kompót is készült belőle a rántott hús mellé. Aztán egyszerre csak eltűnt. Eltűnt olyannyira, hogy manapság már csak a nevére emlékeznek az idősebbek.  Fölváltották a tetszetősebb, piacképesebb fajták. Nem csoda hát, hogy szemem-szám elállt a csodálkozástól, amikor vagy tíz egynehány esztendővel ezelőtt az erdélyi Atyha faluban egy almáskertben ismét megkóstolhattam s megsimíthattam fáját is – volt belőle vagy öt. Miféle alma ez? – kérdeztem meglepetten a gazdát, mire ő a lehető legtermészetesebb módon vágta rá (kicsit tán csodálkozva tudatlanságomon), hogy Török Bálint alma – pedig akkor még nem is tudta, hogy Törökbálintról jöttem… És valóban, mint az később kiderült, Erdély-szerte ismerik, termesztik, fogyasztják.  – Úgy ám! – Csak a mi falunk feledkezett meg róla, és kezd megfeledkezni méltán hírneves – királyi asztalra való – gyümölcstestvéréről, akinél senki sem szereti jobban ezt az agyagos-meszes törökbálinti földet és éghajlatot: az őszibarackról…
Egyébiránt ő az, aki a legjobban megérdemelne egy helyi fesztivált.
De most már következzék az értekezés az almáról, amelynek néhány megállapítását kéretik fenntartással kezelni… Olvassák szeretettel.

„A német eredet ismerhető fel a Török Bálint alma nevében is, amelyet szintén személyről vélne elnevezettnek, aki nem ismeri az alma és a név történetét, mint hitte is az, aki még annak sem nézett utána, hogy ki volt a magyar történet Török Bálintja, s azt írta az almáról, hogy „II. Rákóczi Ferenc generálisa nevén áll”, holott még csak Ferdinánd, majd János király ama hívének nevén sem áll, aki végül a sztambuli Héttoronyban fejezte be kalandos életét. Ez a pomológiai Török Bálint csak amolyan mesebeli lény, aki akaratán kívül vedlett magyarrá eredeti német Türkischer Weinling mivoltából, akinek számára hiába írta le már Fabricius a Borízű alma nevet. Cordus Weinsürchen, Bauhin Weinling néven írta le ezt az almát, a hivatalos német pomológia később Stettiner néven különböztette meg. Diel azt írja róla 1799-ben, hogy egész Németországban a legelterjedtebb és legkedveltebb alma. Nálunk is már a 16. században elterjedt, de Fabricius hiába fordította szép magyarra a nevét, a német Weinling magyar szájon Báling, majd Bálint lett. „Baling alma – írja Lippay – kétféle. Egyik nagyobb, kinek fele szép piros, fele sárga, édes borízű, újig is szépen eláll. A másik apróbb, sárga, csak néhunt veres, savanyú, ez is sokáig eltart, de mindkettő sem igen leves.” A múlt század közepén Bálint, majd Entz munkájában Török Bálint néven szerepel ez az alma, amely nevével olyan karriert ért el, mint a Kálmán körte és a Pázmán-alma,”
(Forrás: Rapaics Rajmund „A Magyar Gyümölcs” Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1940)

Török Bálint alma: érési ideje november–december, de a hűvös helyeken termesztett gyümölcsei tavaszig is eltarthatók. Alakja gömb, rendesen egyik oldalán hízottabb.
Bőre sima, szívós, ledörzsölve fényes, értével sárgászöld, napos oldalán sötétebb, vagy világosabb vérpirossal befestve.
Fája erőteljes növekedésű, nagy ágas-bogas terebélyes koronát nevelő, későbben, de azután rendesen és bőven termő. Közepes- és magas-törzsű fának való. Kötöttebb, főleg a nyirkosabb talajt kedveli. Nyirkosabb homokon is jól díszlik. Gyümölcsei helyüket jól állják a fán.
(Forrás: Terebess: Vadon termő zöldség-gyümölcs)

Közreadta és bevezetővel ellátta: Scheiblinger Péter