Harminc fok árnyékban. Tombol a nyár, gyönyörű az idő. Nehéz elhinni ilyenkor, hogy a tél feltartóztathatatlanul közeleg, vele pedig rossz esetben az influenza, a torokfájás. Márpedig, mint korunk jeles gondolkodója, Micimackó már régen megmondta: Jó, ha van az almáriumban eltéve ennivaló! Természetesen nem más, mint méz!

Ezt a finom, aranyló ínyencséget, ami nem csak eledel, de egyben gyógyszer is, a méhecskéknek köszönhetjük.
Meglepő, hogy ezekről a zümmögő kis szőrmókokról alig tudunk valamit. National Geografic ide vagy oda, azon kívül, hogy ők gyűjtik a mézet (nem is mézet gyűjtenek, hanem nektárt) és hogy csípnek (nem is csípnek, hanem szúrnak), nem sok mindent tudtunk elmondani róluk. Egészen addig, amikor a kapolcsi Völgy fesztiválon volt szerencsénk többször is megtekinteni a méhészeti bemutatót, ami mondhatom igazán izgalmas és érdekes „live show-nak” bizonyult.
Már néhány perccel a bemutató kezdete előtt a helyszínen várakoztunk, és a nyakunkat nyújtogattuk, hogy felfedezzük valahol a beöltözött kalapos-hálós-overállos méhészt, aki a bemutatót tartani fogja. Az udvar közepén egy körtefa árnyékában egy nagy, szögletes „kalitka” állt, a közepén egy méhkaptárral, benne rengeteg zúgó, morgó, berregő méhecskével. Folyt a sürgés-forgás, a kalitka felső sarkaiban vastagon egymásba kapaszkodva ezernyi kis méh mocorgott. Aztán pontban három órakor a mézárus pult mögül kilépett egy úr, laza rövidnadrágban és pólóban, a bemutató kalitkához sétált, és óvatosan kinyitva az ajtaját, belépett, majd lassan becsukta maga mögött. Babina Gyula marcali méhész elkezdte a bemutatóját. Először szép sorjában kezdte leszedni a kaptár egymáson álló rétegeit. Ahogy lekerült a tető, láthatóvá vált az etető tér, ahol a méhész a méhecskéknek szánt cukoroldatot helyezi el, ha éppen nincs elég nedvesség. Amikor ezt az emeletet is leemelte, előtűntek a kaptárba függőlegesen beállított lépkeretek, rajtuk ezernyi méhecske nyüzsgött. Ez volt az éléstár, ahol az ­összegyűjtött nektárt összekeverik saját enzimjeikkel, majd a lép celláiba pakolják, és szépen lefedik méhviasszal. Ahogy a méhész mondta: „jól sikerült a legutolsó legelő”, a keretek tele voltak aranyló, illatos napraforgómézzel, amit azon melegében meg is kóstolhattunk. Már eddig is nagyon élveztük a bemutatót, de az még semmi volt ahhoz képest, ami ezután következett! A kaptárról lekerült az éléstár emelete is, és alatta, az éléstáréhoz hasonló, de barnára színeződött függőleges kereteken ott nyüzsgött a méhcsalád! Hamarosan mi is meg tudtuk már különböztetni a kicsi dolgozókat, akik mindannyian lányok (!), a nagyobb termetű heréktől, akiknek egyetlen dolguk az utódok nemzése. Kis keresgélés után a királynő is előkerült. Nagyobb és karcsúbb a többieknél. Fáradhatatlanul rója a lépet és rakja a petéket a fiasító cellákba. Sokszor a saját testtömegének többszörösét egy nap! Közben egy egész udvartartás kíséri, gondozza. Az érdeklődők sorolták a kérdéseket, és Babina Gyula fáradhatatlanul, türelmesen válaszolgatott. Megtudtuk, nem azért nem csípik meg őt a méhek, mert „ismerik”. Ha jó a „hangulat” a kaptárban, bárki sértetlenül bent tartózkodhatna, feltéve, hogy nem visel magán valamilyen erős illatot, és elég nyugodtan viselkedik. Ha valami nyugtalanítja a méheket – pl. esős, szeles időjárás –, akkor bizony neki is be kell öltöznie a munkához. Azt is megtudtuk, hogy ha a család úgy ítéli meg, hogy új királynőre van szükség, akkor az öreg királynőt arra kényszerítik, hogy a „királyi bölcsőbe” petézzen, majd a királynőnek szánt kis méhecskét folyamatosan méhpempővel táplálják. A többiek csak három napig részesülnek ebből a különleges csodaszerből, amelyet az ember is felfedezett már, és a kozmetikától a gyógyászatig nagyon sok mindenre felhasználja. Munka közben a méhész egy kis kézi füstölővel, amiben közönséges kukoricatorzsa parázslott, folyamatosan füstölte a méheket. A füst megnyugtatja őket, igaz, azt hiszik, tűz van a kaptárban, ezért a tartalék lépekhez sietnek, teleszívják a bendőjüket mézzel. Így nem tudják begörbíteni a potrohukat a bökéshez. Mindenesetre láthatóan nyugodtan viselkedtek. A három alkalomból, amit láttunk, csak egyetlen egyszer kapott egy bökést a mester, akkor is azért, mert a nagy mesélésben véletlenül felborított egy letámasztott keretet, és ezt rossz néven vették a méhecskék.

Tudtad-e, hogy a mézelő méh vagy háziméh (Apis mellifera) háziasítása mintegy 6000 évvel ezelőtt kezdődött, és a selyemlepke mellett voltaképpen az egyetlen korán háziasított rovarfaj. Feltételezések szerint a mézelő méh eredetileg Indiából származik. A méhcsaládban eltérő funkciót betöltő egyedek élnek együtt. A királynő 22 mm, a here 20 mm, a dolgozó pedig mintegy 16 mm ­hosszú. A királynő sötét és teste hosszúkás; a here fullánktalan és hosszabb, mint a dolgozó; a dolgozó sötét csíkozású. Szívó szájszerve, nagy, összetett szemei vannak, ezek az ibolyántúli fényt is érzékelik. Mirigyek választják ki a méhviaszt, amelyet lépsejtek felépítésére használnak. Az elülső lábak tollszerű sörtéin megtapad a virágpor. A középső lábakon lévő merev sörtékkel seprik a „kosárkába” a virágport a mellről és az elülső lábakról. A hátsó lábakon található a „kosárka” vagyis a pollenzacskó. A mézelő méh nagy családokban él, ahol az egyedek többsége nem szaporodik, hanem rokonait támogatja a szaporodásban. Nyár közepén egy egészséges család 40-80 ezer egyedből áll. A családon belül a királynő rakja a peték túlnyomó többségét. A megtermékenyített petékből nőstények kelnek ki. Ezek lehetnek nemileg aktív utódok, tehát újabb királynők. Túlnyomó többségük azonban nemileg nem aktív nőstény, ők a dolgozók. A dolgozók is raknak néha petéket, de azok nincsenek megtermékenyítve. A királynő naponta akár 1500 petét rakhat. A petéből 3 nap múlva kel ki a lárva. A lárva kb. egy hét múlva bebábozódik, a kifejlett állat újabb egy hét nap múlva kel ki a bábból. Táplálékuk nektár és pollen. A királynő néhány évig (maximum 7-8), a here 4-5 hétig, a dolgozó kb. 8 hétig él.

Azt is megkérdeztük, hogyan vészelik át a családok a kaptárban a telet. A fiasító rekeszek közepén zárt gömbbe formálódva, összekapaszkodva élnek hónapokig, és izommunkával „fűtenek”. A kaptár sarkaiban csak néhány fok van, de a gömb belsejében a hőmérséklet elérheti a 33 fokot! A kívül lévő áthűlt testű testvéreket aztán beljebb húzzák a gömb belseje felé.
Nagyon érdekes volt az egész, de engem leginkább mégis az a szeretet ragadott meg, ahogy a „bogarairól” mesélt Babina Gyula. Hogyan készíti fel őket a télre, hogyan gyógyítja őket, ha megbetegszenek…
Sajnos nincs több hely, hogy elmondjam, hogyan vándorol az 50-60 méhcsalád egyik legelőről a másikra, követve a különböző növények virágzását, hogyan nyerik ki a mézet a lépekből… Csak annyi hely maradt, hogy emlékeztessek mindenkit: most töltsük meg az almáriumot mindenféle finom mézzel! Nem is kell messzire mennünk! Törökbálinton több nagyszerű méhésztől is vásárolhatunk, és garantáltan változatos, igazi mézet vehetünk tőlük, ízesebbet, mint amit a szupermarketek polcain találunk. Nem csak akácméz létezik ám! Bátran próbáljuk ki a repce-, napraforgó-, hárs-, gesztenye-, fenyőmézet is! És ne felejtsük: a tél jön!