Nem hiszem a halált
Lépteim a földön.
Mérem a világot.
Halottaim őrzöm,
Téli, nehéz álmot.
Elevenné költöm
A dér-valóságot,
Míg magamra öltöm
A mulandóságot.

Gyermekkoromban a halottak napját sokszínű ünnepként éltem meg. Lenyűgöztek a mécsesek imbolygó fényei és az ezerszirmú krizantémok. Megilletődött fegyelemmel álltam nagyszüleim sírja felett, akiket sohasem láttam. Életük úgy derengett bennem, mint egy olvasatlanul is ismerős nagy regény fejezetei. Olyan regényé, amelynek alakulása, sejtettem, tőlem is függ. Szerettem a halottak napját. Onnantól számítva már jobban vártam a betlehemi éjszakát, amelynek közelségét nekem a halottak napja jelezte.
Felnőttem. A mesés karácsonyok elmúltak, és az ünnepekről lehullt a gyermekkor bársonyos leple. Pár éve a temetőbe eggyel több helyre viszek mécsest. Otthon pedig a karácsonyi gyertyagyújtásnál eggyel kevesebben vagyunk. A halottak napját súlyossá tette a gyász, a karácsonyt szomorúvá a hiány.
Nem tudtam várni a karácsonyt. A hétköznapi gondok és örömök valamelyest betöltötték az űrt. De a csendes éj konokul hallgatott. A születés ünnepe a halálra mutatott. Csillogása üres lett, és az érkező istengyermek alakját eltakarta a novemberi köd. Nem értettem a születést, mert nem értettem a halált. Titkukat ma sem tudom. De aztán egy novemberi éjszakán mégis megfordult bennem valami. Más tartalommal ugyan, de visszaállt a gyermekkor rendje. A halottak napja ismét a karácsonyra mutatott. A két ünnepet ekkor fontam össze örökre. Azt hiszem, így váltam igazán szereplőjévé a nagy regénynek. Amit a mécseseket gyújtó gyermek csak sejtett, az felnőttként bizonyossággá változott.
Mert továbbírni a történetet, azt is jelenti, továbbviszem halottaim hitét. Szembenézni a halállal azt is jelenti, igent mondok az életre. Hinni a születésben azt is jelenti, bár elfogadom, de nem hiszem a halált.