Kálmán Flórián Törökbálintról indult meghódítani a világot. Hónapokat töltött egzotikus országokban, de jelentős sziklamászó és kerékpáros múlt is áll mögötte. Mozgalmas életének pillanatairól beszélgettünk vele.
– Három dolog volt meghatározó az életedben: a biciklizés, a falmászás és a túrázás/túravezetés. Melyikkel kezdtél a legkorábban komolyan foglalkozni?
– Egy dolog még kimaradt, az pedig a jégkorong. Gyerekkoromban csomó ideig űztem ezt a sportot, de abbahagytam és most másfél éve újrakezdtem. De az első komolyabb sport, amit műveltem, a falmászás volt, amit középiskolában kezdtem el. Előtte nagyon sokat kirándultam a családdal, de attól fogva inkább a haverokkal mentünk és olyan helyeket kerestünk, ahol mászásra alkalmas hely volt, de jellemző volt az is, hogy céltalanul vágtunk neki utaknak, hogy majd csak lesz valami. A mászás egy kicsit háttérbe szorult, most a bringa van.
– Az, hogy a szüleiddel kirándultatok, azt jelenti, hogy ezt a mentalitást otthonról hoztad?
– Rengeteg kirándultunk a szüleimmel, bejártuk az Országos Kéktúrát, felfedeztük az országot, nagyon sokat bicikliztünk. Tizenéves koromban jutottam el külföldre, de sosem voltunk az a tengerparton „punnyadós” család.
– Te is nagyon sok helyen megfordultál.
– Az az elképzelésem erről az élet nevű játékról, hogy egy lövésünk van. Ebbe bele kell passzírozni minél többet. Minél többet kell látni, el kell jutni mindenhova. Az ember akkor ítéljen el egy vallást vagy egy népcsoportot, ha van viszonyítási alapja. Illetve akkor se, az előítéletek általában nem vezetnek sehová. Mindenki a médiából tájékozódik, pedig a világ tized olyan veszélytelen, mint amennyire a média bemutatja. Ha valahova megyek, igyekszem úgy menni, hogy minél több időt töltsek ott, legalább annyit, hogy már ne turistaként legyek ott, annyit, hogy megismerjem, megértsem az embereket. Nem szoktam előre tervezni, nem foglalok szállást, hagyom, hogy történjenek a dolgok. Voltam így már többek között Észak-Amerikában, Indiában, Skandináviában és Délkelet-Ázsiában is.
– A sziklamászást milyen szinten űzted?
– Indultam versenyeken, de profi szinten sosem voltam. Most meg pláne nem, időszakosan bukkan fel az életemben, az időm nagy részét már a biciklizés tölti ki, illetve a bringás „szubkultúrában” való aktív részvétel.
– Pontosan mit értesz ezen?
– Igyekszem minél több dologban részt venni, mert ezt úgy élem meg, hogy „most vagy soha”, hiszen most válik a bringás társadalom itthon olyanná, amilyen Nyugaton már évek óta. Szeretnénk elérni, hogy egyenlőnek tartsanak az utakon, és az elmúlt négy-öt évben elindult az a folyamat, hogy egyre többen figyelnek a biciklisekre, egyre többen fedezik fel maguknak a kerékpárt. Nagyon sok jó dolog történik, és jó ebben részt venni – és próbálok is aktívan tenni érte, akár szervezőként is.
– A biciklizés hogyan indult, ha jól tudom, Angliában is dolgoztál biciklisfutárként.
– Évekig nem bringáztam, majd vettem egy mountain bike-ot és jártam vele alkalmanként biciklizni. Majd egyszer kimentem Angliába, és úgy jött, hogy ott leragadtam. Először szobafestőként dolgoztam, de az nem érdekelt, ezért megállítottam egy biciklisfutárt, hogy pontosan mit csinál, és elkezdtem én is futárként dolgozni, öt évet nyomtam le így. Azóta föl sem merül bennem, hogy a városban autózzak, ahova lehet, kerékpárral megyek.
– Angliában könnyen sikerült beilleszkedni a futárok közé?
– Londonban a futárok kétharmada külföldi, de mindenféle országból, Brazíliától Dél-Afrikáig. A céggel nagyon jól kijöttünk, és mivel akkortájt az egész futártársadalomban csak ketten voltunk magyarok, így előítéleteik sem voltak a magyarokkal szemben.
– Igaz, hogy egyszer biciklivel jöttél haza Angliából?
– Volt egy ilyen alkalom. Akkor vezették be az igen szigorú ellenőrzést a repülőgépeken és nem akartam magam kitenni ennek a megaláztatásnak. Alternatív megoldásokon gondolkodtam, és akkor jött az ötlet, hogy hazabiciklizem. 1800 kilométert tekertem Londontól Bécsig 10 nap alatt (Bécsben már vonatra szálltam). Szeptember volt, olyan idő, mint mostanában, nappal még kellemes meleg, de este nagyon hideg. Hálózsák volt nálam, polifoam meg ruha, és ott aludtam, ahol az este ért.
– Azóta viszont sokat repültél, hiszen dolgoztál egy kalandtúrákat szervező cégnél, és sokszor jártál külföldön.
– Abban az időszakban, amikor nekik dolgoztam, sokat repültem, volt olyan év, hogy több mint harmincszor utaztam repülővel.
– Mely helyekre vezettél túrákat?
– Skandináviába és azon belül is Norvégiába. Nagyon tetszik az a hely, és amikor megkérdezték, hova szeretnék túrát vezetni, ezt a részt választottam. Két utat vezettem Kínába is, amiből az elsőt úgy, hogy előtte még sose voltam ott, és vittem magammal tizenegy embert. Ezeket a helyzeteket elég jól megoldottam.
– Teljesen elszakadtál ettől a „szakmától”?
– Nem teljesen, mert a barátnőmnek van egy cége, ahova be szoktam segíteni. Biciklitúrákat tervezünk nagyrészt Magyarországra, de voltunk már külföldön is. De szabadidőmben is sokat biciklizem, hála Istennek itt a környéken nagyon sok jó hegy van, nem kell messzire menni egy jó hegyi biciklizésért. Pár évvel ezelőtt egy rövid szakasz híján végigbicikliztük a Kéktúra útvonalat, 1300 kilométert mentünk 19 nap alatt, amiből csak két nap volt pihenő.
– Ha egyszer családot alapítasz, a gyermekeidet is hasonló gondolkodásmódra szeretnéd nevelni?
– Mindenképpen. Szeretném, ha nekik is legalább annyira tág lenne a horizont, mint nekem, hogy lássák a teljes spektrumot és tudják, hogy mi van a világban.

Németh Gergő