Nincs könnyű dolga egy tollforgatónak, ha olyan valakiről kell írnia, aki közel áll hozzá. Nehéz objektívan beszámolni egy eseményről, amelynek főszereplője jó barátunk. Nekem most ez a feladatom, hiszen kedves kollégánknak, jó barátomnak, Tóth Józsefnek a napokban jelent meg új, immár harmadik verseskötete Fogadj be titkaidba címmel.

– 2005-ben jelent meg az előző köteted. A mostaniban az azóta született verseket találjuk vagy régebbiek is vannak köztük?
– Nincsenek régiek, ezek mind az elmúlt néhány év termései.
– Az első köteted a saját fotóiddal jelent meg, a másodikat P. Boros Ilona különleges grafikái illusztrálták. Talán mégis ez a mostani az, amire a legbüszkébb lehetsz!
– Ebben a kötetben Írországban élő fotóművész lányom Dóri O’Connell munkái vannak. Csodálatosak a képei, és többen, akik látták a könyvet, és ismerik a verseimet, úgy érezték, a szöveg és a képek nagyon jól illeszkednek egymáshoz, kiegészítik, erősítik egymást.
– A kivitelezés is nagyon színvonalas, öröm kézbe venni.
– A nyomdai munkák Vokány Attila műhelyét dicsérik. Nagy örömet szerzett vele, amikor a kezembe vehettem az első példányt.
– Ha jól tudom, erre különleges körülmények között került sor.
– Az biztos. Túlságosan is. Azok, akik segítettek a könyv megjelenésében, meglepetés ünnepséget rendeztek nekem, és ezt olyan jól titokban tartották, hogy addig a pillanatig, amíg be nem léptem a terembe, semmit sem sejtettem. Váratlanul felhívtak a Tiszáról, hogy valami munkát kell elvégeznem. Amikor megérkeztem, jóval a megbeszélt időpont előtt, nem engedtek be a terembe, de egyáltalán nem gyanakodtam, olyan jól játszotta mindenki a szerepét. Még Attilával is találkoztam, aki egy nagy zacskót cipelt. Viccesen mondtam neki: Mi az, csak nem készült el a könyvem? Á dehogy! – mondta ő és bevonult a terembe. Aztán megérkezett Turai Pista is, és akkor behívtak. Amikor beléptem, először is a szemembe villant egy fényképezőgép vakuja, aztán kezdték levenni a vállamról a fényképezőgép-táskát, én meg nem akartam adni. Csak amikor megláttam a gyönyörűen elrendezett könyveket az asztalon, akkor értettem meg, miről is van szó.
– Milyen érzés volt?
– Szörnyű. Tudod, hogy én nem nagyon szeretek a középpontban lenni, így aztán azt sem tudtam, hová nézzek. Ott volt mindenki, aki tudott róla, hogy megjelent a könyv. Barátok, ismerősök. Turai Pista, aki az előszót is írta, mondott néhány keresetlen szót és a kezembe nyomta az egyes számú példányt. És ha ez még nem lett volna elég, ezután négyen a résztvevők közül elszavalták néhány versemet. Nagyon megható volt.

– Jól mondták? Úgy érezted, azt értették belőle, amit te mondani szerettél volna?
– Teljesen. Talán azért is, mert az én verseimben a szavak saját magukat jelentik. Nincsenek bennük bonyolult szóképek. Egyszerűek. Ha valaki elmondja őket egyszerűen, ahogy írva vannak, a hallgató is azonnal megértheti, megérezheti, miről is van szó. Azért lopva fel-felpillantottam a hallgatóságra, és az arcokból is ezt láttam. Vannak versek, amelyek több ezer éve fennmaradtak és ma is érthetők, a mai ember számára is mondanak valamit. Egy sincs tele szóvirágokkal.  Egyszerűek, tiszták. Ha neked akarok mondani valamit, akkor egyenesen neked mondom, nem keresek kerülő utakat. Amíg ez így működik, addig tudunk emberek maradni.
– A résztvevők mind dedikált példányt kaptak?
– Hú! A dedikáció nekem borzasztó nehéz dolog. Persze írhatnám mindenkinek, hogy „Szeretettel X. Y.-nak”, de ennél személyesebbet szerettem volna adni. A helyzet azonban nem volt alkalmas az éppen megfelelő üzenetek megfogalmazására, hiszen azokban a pillanatokban a hebegés-habogáson kívül nem nagyon voltam képes semmire. Így aztán megígértem, hogy inkább mindenkit személyesen keresek fel és beírom a neki szánt rövid üzenetet. Néhány ilyen kötelezettségnek már eleget is tettem, és remélem, senkinek sem maradok adósa.
– Ha jól tudom, Megyei Művészeti díjra is felterjesztettek.
– Amikor a testületi ülésen hallottam, hogy egy Tóth Józsefet terjesztettek fel, egy ideig azon törtem a fejem, kit hívhatnak így rajtam kívül. Aztán leesett a tantusz, és azon gondolkoztam, megpróbálom lebeszélni őket. De álszerénykedéssel semmibe venni azoknak a bizalmát, akik jelöltek, szintén nem lett volna helyes. Jól esik a jelölés, de tényleg nem érzem, hogy rászolgáltam volna.
– Mikorra tervezed a következő kötetet?
– Nem vagyok biztos benne, hogy neki tudnék állni még egyszer. Ha nem lettek volna olyan önzetlen és kitartó támogatóim, mint Turai Pista és Molnár Tibor, akik nem csak anyagilag, de lelkesedéssel és biztatással is támogattak, ma nem lenne egy kötetem sem.

Meglátjuk, mit hoz a jövő. Biztos vagyok benne, hogy Józsi fejében már ott motoszkál néhány újabb sor, és reméljük, hogy hamarosan mi, olvasók is újra gazdagabbak lehetünk egy-egy gondolattal, érzéssel, amelyet tőle kapunk. Addig is esténként elalvás előtt forgathatjuk az új kötetet, gyönyörködhetünk a csodálatos képekben és ízlelgethetjük a gondolatokat, amelyekkel Tóth Józsi fogad be mindnyájunkat az ő saját titkaiba.

Ny.E.

Az örökkévalóság harmatcseppjei
Tóth József költészetéről
Légies, letisztult versvilág az övé. Minden szavában ott az esendőség, a múlás angyala – és az örökkévalóság lebegő, könnyed, tiszta fátyla. Átsejlik, persze, a valóság, a mindennapi lét küzdelmes, olykor otrombán bántó nehézsége, átsejlik az átélhető hiány, s átsejlik az is, hogy mindez nehezen, vagy gyakran egyáltalán el sem viselhető.
Ám mi veszhet el, ha minden így, általa megmarad?
A jelentéssé összefűzött szavakban, a finom, okos és érzelmes társítással sorjáztatott képek, látomások, érzetek olyan világot tárnak elénk, amelyet figyelmen kívül hagyni nem lehet. Ez a Tóth József által megteremtett univerzum azonban konok: belépni e csillámfényű helyre nem könnyű feladat. A költő őszinte, kitárulkozó és befogadó – a látogatót ugyanerre készteti, s így aki ezt a szellemi közösséget, testvériséget nem tudja maradéktalanul felvállalni, csupán a szavak szélén bolyongó, örökösen visszapattanó „próbálkozóvá” lesz. A költeményekből kiáradó jóság nevében azonban kijelenthetjük: ez sem kevés.
Fenti gondolatsort továbbgördítve: Tóth József amolyan „fiolás” költő. Versei eszenciák, amelyek kiszabadulva a lírikus üvegcséjéből önálló életre kelnek. Belengik a számukra elérhető környezetet és szerethetővé teszik azt. Ez olyan gondolati és költészeti csúcsteljesítmény, amelyre határon innen és túl, jelenvalónkban igen kevesen képesek.
Ezek a versek kristálygömbök, mélytengeri gyöngyök is lehetnének eszmei értéküket tekintve. Csakhogy jóval többek ezeknél: egy Ember, egy Költő által felmutatott gyönyörű és örökérvényű, magasztos és esendő harmatcseppek.

Hajdu Ferenc