Rendhagyó úti beszámoló a Cantabile kórus erdélyi koncertkörútjáról
Kicsit talán fellengzősen hangzik a név: koncertkörút, hiszen Erdélyt nem járhattuk körbe. De mégis úgy tetszik, lelkünkkel szabadon körbeszárnyaltuk, beittuk a fenséges havasok látványát, az érintetlen természet illatát és megfürdettük lelkünket, szívünket a minket vendégül látó, várva váró emberek szeretetében, testvéri érzésében. Mi ezért – ahol csak lehetett – koncertekkel, énekkel „fizettünk”, mint egy jó igric.
De nagyon előreszaladtunk, hiszen még igen kora reggel van és indulunk.
Az első cél Nagyvárad. Izgalmas szállásfoglalás, a fogadtatás nagyszerű, Sztárai Mihály kórus vendégei vagyunk. Gyors kávé, városnézés. Sok mindent megtudunk Ady itteni életéről, utána próba, koncert.
És ahol felcsendül többek között Kocsárdi, Kodály, Koltay műve, valamint az egyszerűségében gyönyörű népdal, Isten áldja meg a magyart…, ott az emberek felállnak, tapsolnak és mosolyogva sírnak. Mi is.
De mindennek megvan a maga ideje, helye. Koncert után vacsora és fergeteges mulatság, a pálinka nagyon finom, a nótázó tánctanárunk utánozhatatlan. Ropjuk a mezőségit, bár a lépés kétszer egyformán nem jön ki, de fene bánja, a hangulat frenetikus.
Második nap célja – régi ismerőseinkhez – Székelyudvarhely, majd Szentegyháza, ahol két éjjel is alszunk.
Amikor elérjük a Királyhágót, Erdély kapuját, az áhítat csendje üli meg buszt, csak nézünk és próbáljuk a látványt magunkban megőrizni. Pedig sokan nem először járnak erre, de mégis ezek a hegyek, fenyvesek lenyűgözők és ijesztők is egyben. Lám-lám, ember, milyen apró is vagy te!
Székelyudvarhelyen boldogan öleljük meg ismerős kórustársainkat, akiket volt már szerencsénk vendégül látni, és mi is tölthettünk náluk pár felejthetetlen napot, de a búcsú gyors, és mint általában, fájdalmas. Irány Szentegyháza. Az út már végig hegyekkel övezett, a nap is lefelé gurul a csúcsokról, itt már 812 méteren járunk. Amikor kiszállunk, bizony elkél a kabát. Egy gyönyörű táborban van a szállásunk. Nekünk, mint család, külön ház jut a kis hatossal (Zsuzska lányunkkal), akivel ezért madarat lehet fogatni. Gyorsan el is indulunk medvenyomokat keresni. „Szerencsére” nem találunk, de jól kiijedezzük magunkat az összes farönkön, bokron, amit az esti félhomályban macinak néztünk. Vacsora, beszélgetés, ágy, ringatni senkit sem kell, hosszú volt a nap.
Harmadik nap Brassó. A régi belváros a vár körül, pusztuló épületeivel is gyöngyszem. Az öt tornyot (Feketét, Fehéret, Vadászok, a Takácsok és a Kötélverők tornyát) körbejárva rálátunk a városra, majd a Cérna utca és a Fekete templom következik, két tündéri vezetőnőnk segítségével.
Természetesen ebben, az 1689-es nagy tűzvészt fekete falmaradványokkal túlélt (innen a neve), szász evangélikus templomban is énekelünk, az ott kiránduló gyerekek csodáló tekintetétől és az elragadtatott, magyarul csak pár szót tudó, de azon hálálkodó templomőr könnyeitől övezve. A templomot valamikor az 1300-as években alapozták és 100 éven keresztül építették. Megilletődésünk érthető. A Pojánára most nincs idő, irány Rozsnyón át Törcsvár, az ezeréves határ. Az itt található Bran vára állítólag Drakula lakhelye volt, legalábbis a vár alatt lévő emléktárgy-árusító helyek erre utalnak. A bódékban izgatóan csöpögött a vér, no meg a bóvli, de persze, hoztunk. Mármint bóvlit. Meg sajtot is. Valljuk be, Drakulával itthon ritkán találkozunk. De füstölt ordával is. Kár!
Este Szentengyházán vacsora, közös öröméneklés, ahol lehet, kis hatos is beáll énekelni, vers és köszönet a vendéglátásért.
És lőn szombat, a negyedik nap, amikor indulunk Ghimesbe, Gyimes-középlokra, Pusztinára (ez már Bákó megye), Békás-szoros, Gyilkos-tó és Gyergyószentmiklós. Az út valószínűtlenül gyönyörű, élvezzük vezetőnk remek történeteit, anekdotáit a székelyekről, tájbemutatóját, gyilkos humorát, amikor ecseteli, hogy erről a szerpentinről már zuhant le busz, mindenki meg is halt. Szívverésünk kihagy, kicsit jobban kapaszkodunk, hiszen az útviszonyok néhol enyhén érdekesek, a hely szűk, de még pánik előtt megnyugszunk, hiszen buszvezetőnk is megspékeli a helyzetet morbid viccével. Az út végén egy emberként áldjuk kezét, lábát, ügyességét, lélekjelenlétét.
Ám amikor Középlokon meghallgatjuk a fiatal tiszteletest, itt az ezeréves határ mellett érezzük, bár mi otthonról hazajöttünk, az itteni embereknek a szülőföld nem minden esetben a haza. A népdal szövege bukkan fel lelkünkben: „Tatár, török s más ellenség, minket meg ne rendíthessék.”
Pusztina, az ezeréves határon túl beágyazott csángó magyar falu. Dr. Nyisztor Tinka és a Csángó galuska. Felejthetetlen élmény. A tőtike, a köménypálinka, a kakastejes kalács, a moldvai csángó népdalok. A tudat, a példaadás, hogy ebből a pici faluból is lehet doktorálni, küzdeni azért, hogy magyarul is tarthassanak misét a Szent István egyházának ajánlott templomban, egy 95 százalékban magyar faluban. Hogy ne vesszen el az általuk beszélt magyar nyelv, kultúra.
Másnap, vasárnap Gyergyószárhegy, Ditró-Kegytemplom, kívánhattunk és énekeltünk. Lázár kastély. Felújításra szorul, de így is fenséges, lovagterme gyönyörű. Éppen tanácskoznak, mi addig élvezzük a frissen kaszált fű illatát, a napfényt. Majd a kilátást a toronyból, és átadhatjuk segítő adományunkat a rendháznak, ahol Böjte Csaba gyűjti maga köré a gyerekeket.
Este koncert. Talán mondhatom, erdélyi utunknak a koncertje.
Ezt az érzést leírni nem lehet, nem is érdemes, ezt meg kell élni, és a lehető legjobban átadni mindenkinek. Most érezni Dr. Nyisztor Tinka szavainak súlyát: „Mi addig leszünk, amíg maguk jönnek.”
Az este nagyon jó hangulatban telt, még kis hatos is kapott egy könyvet emlékül. Hazafelé olvasgatta.
Reggel már hazaút. Kőrösfőn még elköltjük a maradék pénzünket. Kis hatos, hazafelé lerajzolta a sofőrt, ahogy felemeli a buszt, úgy vigyáz rá. Igaza volt.
Köszönjük mindenkinek! Még megyünk!
A rendhagyó útinaplót készítette: Bolyosné Kelemen Zsuzsanna
