A cím talán elcsépeltnek tűnhet, de pontosan kifejezi azt, ami a római katolikus egyházközség hittantáborának szervezőit vezette, amikor ezt a tábort majdnem húsz éve először megrendezték.

Azóta minden évben, napsütésben és zivatarban, a Zemplénben, a Börzsönyben vagy a Pilisben a közösség együtt tölt tíz napot. Van olyan év, amikor három tábort is rendeznek: egyet az általános iskolásoknak, egyet a középiskolás és egyetemista fiatalságnak és egyet a családosoknak. A tábor motorja István atya, fáradhatatlan jobb keze pedig Bolla Julika.
Abban a szerencsében volt részem, hogy a konyhás nénik csapatának tagjaként az idén én is részt vehettem az általános iskolások táborozásában. A gyerekek már az iskolai év kezdetén úgynevezett kiscsoportokba rendeződnek, és szombatonként találkoznak a plébánián vagy valakinek a családjánál. A kiscsoportokat a csoportvezetők fogják össze. Ezek a nagyszerű fiatalok, akik maguk is valamelyik kiscsoportba jártak általános iskolás korukban, fáradságot és időt nem sajnálva foglalkoznak a gyerekekkel. Barátaik és egyben segítőik.
A táborban nincs tv, számítógép, nem csörög a mobiltelefon, mégsem unatkoztunk egyetlen percig sem. Csak néhány óra, és a nomád táborozás kényelmetlenségeit feledtetik az összetartozás, a közös munka és játék, a felfedezés örömei. A túrázásban, diákolimpián, akadályversenyen elfáradt testnek aztán van ideje kipihenni magát, amíg a lélek épül imádsággal, a reggeli szentmisékkel, a remete nap csöndjével…

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De jobb lesz, ha lerajzolom.

Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt lógó fülű,
hasát veti a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs , ez itt madár,
ez itt az ég,
ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.

Nézegetem, ha hull a hó:
ez volt a ház, ez volt a tó.

A tábor utolsó estéjén elnéztem a táborlakókat, amint körben állva hálát adnak a vacsoráért, az eltelt napért. Azt gondoltam, elmesélem az olvasóknak, milyen is volt ez a tíz nap. De hogyan lehet ezt elmesélni? Az esőtől elöntött sátrunkat, ami fél órával később már tisztán, kisöpörve várt bennünket, és kövekből kirakott út vezetett hozzá? A kirándulásból fáradtan érkező gyerekek boldog sóhajtásait, ahogy a paprikás krumplit kanalazzák. A rengeteg nevetést a konyhasátorban, miközben hajnalban dideregve, szendvicsek végeláthatatlan sorát csomagoltuk… Az imák csendjét, a gyertya fényét a közösségi sátorban? Valentin táncát a záró tábortűznél, amikor zene nélkül, ötven ember előtt mutatta meg, mit tud, és mi döbbent csendben néztük…
Elrohant a tíz nap. Hazajöttünk. De a fiam háta mintha szélesebb lenne, a szemében határozottság. Nagylányom ebéd után szó nélkül jött segíteni, leszedni az edényeket, a kicsi pedig egyfolytában a táborról mesél az apjának… Én pedig leültem és megírtam ezt a cikket.