Törökbálinton és Budaörsön is hasonló ismertetőjegyek jellemezték a lakodalmakat, amelyeknek egyik közös vonásuk a rozmaring viselete volt, mivel az ifjú jegyespár – még a templomba menet is – ezt viselte.

Utóbbi településen azon a vasárnapon, amikor a jegyespárt másodszor hirdették a szószékről, hozzáláttak a vendégek meghívásához. Az esküvőre a harmadik kihirdetést követő szerdán került sor. Törökbálinton a vendégeket a jövendő házaspár személyesen hívta meg, a meghívásokat nagyrészt a vasárnapi szentmisék alkalmával intézték. A koszorúslányok és a legények meghívása is az ő feladatuk volt. Minden ház, ahonnan vendéget hívtak, hozzájárult étellel-itallal a lakodalomhoz, amelyeket a vőlegény vagy a menyasszony házánál adtak le. Van olyan környékbeli település, ahol az esküvő előtti utolsó vasárnapon a meghívott nagylányok, a koszorúslányok ruháskosárral végigjárták a falut, és tányérokat, evőeszközöket gyűjtöttek, mert a vendéglőknek nem volt ilyen nagy mennyiségű étkészletük. Szabályos menetben érkeztek a házakhoz, ahol vidám muzsikaszó fogadta őket. A lakodalom napján a vendégek a menyasszony házánál jöttek ­össze. Törökbálinton az esküvő napján a fiús háztól indult a menet, míg másutt a menyasszony házából történt ugyanez. A menettel tartott a rokonság és az esküvői kíséret, valamint a fúvószenekar, amely a templomhoz vezető úton és visszafelé is játszott az ifjú párnak. Az esketés után a menet visszaindult a lakodalmas házhoz, a meghívottak pedig hazamentek az ünnepi vacsorához készülődni, átöltözni. Az új házasoknak csak a lakodalmas háznál illett gratulálni. Az esküvői ebédet vendéglőben ülték meg, erre az alkalomra külön szakácsnőt kértek fel. Törökbálinton az ifjú férj részt vett az ételek felszolgálásában, míg más településeken csak a lányok. A legények viszont gondoskodtak róla, hogy ne fogyjon el a bor az asztalokról. Az étkezés alatt zenészek játszottak, majd következett a tánc, amihez a lányok átöltöztek – a Mária-lányok ott maradtak, mert ők nem táncolhattak. A menyasszonnyal és a vőlegénnyel mindenki akart táncolni. A gazdag vacsorát ezután tálalták, vacsora közben a menyasszony cipőjének megszerzése volt a cél. Az ifjú feleség cipőjét le kellett lopni a lábáról, amit úgy válthatott meg, ha táncol a „tolvajjal” vagy megfizette a cipő árát. Ezután folytatódhatott ismét a tánc és a mulatság. A násznép és a csendes szemlélők is bekapcsolódtak a táncba, sokszor csak a zenekar jelére vártak, hogy részt vehessenek a mulatozásban. Este 10 óra körül az újoncok is megjelentek az esküvőn, és a hagyomány szerint három tánc erejéig részt vehettek a szórakozásban. Elénekelték az esküvői dalt, majd gratuláltak az ifjú párnak. A pohártörés sem maradhatott el, ez szintén az újoncok kiváltsága volt. Éjfélkor levették a menyasszony koszorúját, majd főkötőt tettek rá, annak jeléül, hogy férjes asszony lett. A lakodalom reggelig tartott, majd a vendégek másnap a közös ebédnél újra találkoztak, táncoltak, és vacsorára is együtt maradtak. Ha lány az esküvőjéig a Mária-lányok egyesületének tagja volt, az esküvő során elbocsátották az egyesületből, levették a templomban a kék szalagját, a Mária-lányok ismertető jelét.
Néhány esküvő hosszú időre beszédtémát adott a községeknek. Elődeink úgy vélték, ha templomba menet esik az eső, a meny­asszonynak szerencse hull az ölébe. Másként hangzott a szólás télen: „Ahány hópihe, annyi jaj és baj!” (Michael Ritter nyomán.)