„Magasra száll a helikoffer velünk,
az egész világ kitárul nekünk,
felszállunk a Nap fölé,
a fényes csillagok közé.
a Tejúton végig helikofferezünk.”
(Halász Judit: Helikoffer)

Az ember gyerekkorában még bátor és a fantáziája szabadon szárnyal. Képzeletében a régi bőrönd pillanatok alatt helikopterré változik. Minden van benne, még biztonsági öv is, amivel csak bekötöd magad és már indulhatunk is. Felszállunk és kitárul előttünk a világ.

Gyerekként sokan átéltük képzeletben ezt az élményt, sőt van, aki felnőtt fejjel is sokszor álmodozik róla.  És van, aki meg is valósítja ezt az álmot. Rács Tamás helikopterpilóta, a Magyar Légimentő Nonprofit Kft. vezető pilótája szinte naponta száll keresztül Törökbálint felett. Persze ez nem kirándulás, hanem feladat, munka, méghozzá óriási felelősséggel járó munka. De akkor is kaland. Minden felszállás.
– Kezdjük az elején. Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász – ezek szeretnének lenni a fiúk, ha nagyok lesznek. Ilyen egyszerűen kezdődik ez a történet?
– Majdnem. A kapcsolatom a repüléssel Pécsett kezdődött. Ott születtem és ott nőttem fel. Édesapám a Pécsi Vízügyi Igazgatóság főmérnöke volt. Árvizek idején repülőgépre szállt, és a levegőből mérte föl az elöntött területeket. Egy ilyen napon egyszer édesapám megjelent az iskolában és kikért engem. Családi okokból, ahogy ő mondta. Én meg csak néztem, de csak annyit mondott, hogy majd meglátom. Aztán persze elmondta, hogy ma van egy hely a repülőn, és arra gondolt, hogy magával visz. Nagyon boldog voltam és persze nagyon izgatott. Autóba szálltunk és kimentünk a reptérre az igazgatóság gépéhez. Aztán megérkezett a pilóta. A saját Simca márkájú autóján jött. Aztán felszálltunk. Az, hogy valaki a saját, nyugati gyártmányú gépkocsiján megérkezik, aztán beszáll egy repülő alkalmatosságba, beültet minket is és felszáll a felhők közé, hát ez roppant imponált nekem. Úgy éreztem, ez a csúcs. Azonnal el is határoztam, hogy én is pilóta leszek. Innen aztán elindult a fantáziám és a vágyakat tett is követte. Miután a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban leérettségiztem, jelentkeztem és felvételt nyertem a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolára. Ez volt az egyetlen hely, ahol abban az időben civil pilótaképzés is folyt. A főiskola elvégzése után azonban azonnal szembesültem vele, hogy a civil életben nem olyan könnyű elhelyezkedni pilótaként. A honvédségnél azonban akkor jelentős igény mutatkozott pilótákra, így aztán más út nem lévén, 1982-ben a hadseregben lettem helikopterpilóta. Kilenc évig szolgáltam hivatásos pilótaként.
– Katonai pilótának lenni azért más, mintha valaki a civil életben dolgozik. Ez nem zavarta?
– Én repülni akartam. A civil életben nem találtam lehetőséget, hát repültem a hadseregben. Úgy gondoltam, a kötelező kétéves sorkatonai szolgálatomat letöltöm pilótaként, közben sokat tanulok is, aztán elkezdem pilóta pályafutásomat a civil életben. Hát ez nem ment ilyen egyszerűen. Az első két évben alig jutottunk el valameddig. Végig kellett járni az összes lépcsőfokot, az osztályon kívüli kezdő pilótától a harmad-, majd másodosztályig. A besorolás a levegőben töltött órák számától és még több más tényezőtől is függött. Lassanként jutott előre az ember. Először csak nappal, jó időben repülhetünk, aztán már éjjel is, de csak jó időben, aztán nappal felhőben, majd a legfelső szinten éjszaka, felhőben, úgynevezett műszerrepülést hajtottunk végre. Ez a legbonyolultabb kategória. De ezzel persze még nincs kész az ember, mert akkor ott a következő kihívás, hogy meg kéne szerezni az oktatói jogosítványt, a berepülői jogosítást, amellyel a nagy javítások utáni berepülést is elvégezhetem a helikoptereken. Ezeknek a képességeknek a megszerzése bizony kilenc évig tartott. Akkor éreztem úgy, hogy nagyjából készen vagyok…
– Végül is elérte a legmagasabb fokozatot, amit pilótaként a hadseregben valaki elérhet. Miért nem dolgozott tovább katonai pilótaként?
– Mindig is úgy gondoltam, hogy a civil életben szeretnék elhelyezkedni. Ráadásul éppen 1991-ben a honvédségnél is nagy leépítések kezdődtek. A börgöndi repülőalakulatot, amely a Székesfehérvár melletti kis településen állomásozott, jogutód nélkül megszüntették, és az embereket szétszórták a szélrózsa minden irányába. Engem amúgy is a civil élet felé húzott a szívem, ekkor egy új szakasza kezdődött az életemnek. Akkoriban alakult az Aerocaritas Légimentő Szolgálat. Valójában ők indították el a légi mentést Magyarországon, hiszen addig csak légi betegszállító csoportokról beszélhettünk. Az Aerocaritas munkatársai kimentek nyugat-európai országokba és megnézték, hogyan is működnek ezek a szolgálatok a nálunk enyhén szólva fejlettebb országokban. Aztán felállították a mai rendszer alapjait, az országot lefedő 80 km átmérőjű mentési körök hálózatát. Más volt ez a rendszer abban is, hogy az állami finanszírozáson túl próbáltak adományokat is gyűjteni, ahogy ez minden nyugati államban is így működik. Mivel a börgöndi alakulat éppen megszűnt, tizenegy edzett, hivatásos katonai pilótával tudták megkezdeni a működésüket. Így kezdődött a civil pályafutásom.
– Ez nagyon biztatóan hangzik. Néhány évvel később ezt a céget mégis felszámolták.
– Igen. Sajnos különböző gazdasági és politikai okok hatására ez a cég megszűnt. Néhányan elmentek a rendőrséghez, én meg maradtam a civil élet rögös útján. Ettől kezdve elvállaltam mindenféle munkát. Volt úgy, hogy nem is a repüléssel volt kapcsolatos, de hát élni kellett valamiből. Így aztán oktató berepülő pilótaként voltam például építkezésen művezető és reklámgrafikus is. Ez sajnos a magánéletemet is felforgatta. Elváltam és felköltöztem Budapestre. Addigra gyakorlatilag már csak itt volt kisgépes repülés az országban. Itt aztán újra bekerültem a repülés körforgásába. Dolgoztam például az RTL Klub pilótájaként, de vettem részt légi emeléssel épített kilátótorony felépítésében is. Aztán négy évvel ezelőtt megalakult a Magyarországi Légimentő Nonprofit Kft., amelynek második éve vagyok a vezető pilótája is. Ez azt jelenti, hogy én felelek a teljes magyarországi légi mentő pilótaállomány munkájáért, oktatásáért, képzéséért és ellenőrzéséért is. Félévente csinálunk tesztrepüléseket, illetve szimulátoros repüléseket Németországban.
– A bevetéseken a mentésben is részt vesz, vagy csak a gépet vezeti?
– Minden pilótát folyamatosan képezünk az elsősegélynyújtásban szükséges dolgokra. Természetesen ilyenkor minden kézre szükség lehet, a pilótáéra is.
– Biztosan rengeteg emlékezetes bevetése volt. Mesélne az olvasóknak egy olyanról, ahol sikerrel jártak?
– Volt egy olyan esetünk, amikor egy szívrohamot elszenvedett fiatalemberhez riasztottak Verőcére. Mire megérkeztünk, a beteg válságos állapotban volt, azonnali kórházi ellátásra szorult. Elindultunk Budapestre, de a mentőorvos jelezte, előfordulhat, hogy menet közben valahol le kell szállnunk, ha újraélesztésre lesz szükség, mivel ezt a beavatkozást csak a földön lehet elvégezni. Néhány perccel a felszállás után a betegnek megállt a szíve. Abban a pillanatban, ahogy Hetzman doktor előreszólt, hogy baj van, megkezdtem a süllyedést, és egy percen belül már a földön is voltunk. Le sem állítottam a hajtóműveket, az ápoló már hátra is ment segíteni az orvosnak.
Sikerült néhány percen belül visszahoznunk a beteget, úgyhogy újra felszálltunk, és még időben a kórházba értünk. Néhány hét múlva ez a fiatalember felkeresett bennünket a bázison. Nagyszerű érzés volt.
– Mi a helyzet az utánpótlással? Vannak fiatalok? Kik fogják vezetni harminc év múlva a magyar mentőhelikoptereket?
– Azt bizony nem tudom. A hadseregben sajnos gyakorlatilag teljesen leállították a könnyű helikopterek használatát, és ezzel egyidejűleg a kisgépes pilótaképzést is. Az én generációm talán az utolsó, amelynek lehetősége volt mindent megtanulni, ami ehhez a szakmához kell. Egyszerűen nincs senki utánunk. Nincsenek fiatalok. Egyáltalán nincs helikopterpilóta-képzés az országban. Aki ma pilóta szeretne lenni, annak a nyíregyházi főiskola évi hat-hét helyének valamelyikét kell megpályáznia, de az itt végzett pilótákat általában elszipkázza a nagygépes repülés. De dolgozunk rajta, hogy újra lehetőségük legyen a fiataloknak és megvalósíthassák az álmukat: pilótának lenni.

Nyíri Erzsi