Ha valami gondunk van, ha tanácsot kérünk, mindig van ránk ideje Bolla Julika hitoktatónak. Bármennyire siet, mindig megáll, hogy meghallgasson és segítsen. Most, hogy a képviselő-testület neki ítélte a Szeretet és gondoskodás díját, szerettünk volna interjút készíteni vele, de sohasem ért rá, hogy önmagáról beszéljen. Végül többnapos próbálkozás után, a vasárnapi misét követően sikerült egy órát ellopnunk az idejéből…

– A pilisi katolikus hittantáborban látogatott meg Turai István polgármester, hogy átadja neked a díjat. Mikor tudtad meg, hogy te kapod?
– A képviselő-testületi ülés után az egyik képviselő odajött hozzám, és elmondta, hogy megszavaztak nekünk valamit, de félreértettem, azt hittem, a tábor kapott meg valamilyen támogatást. Teljes meglepetés volt, amikor a polgármester megjelent a táborban, és átadta a díjat. Nagyon örültem neki.
– A családod régóta él Törökbálinton?
– Édesapám itt született, édesanyám pedig ide jött dolgozni. A Zimándyba jártam iskolába. A ikerhúgaim is itt maradtak, mind a ketten a szanatóriumban dolgoznak.
– Mindig hitoktatónak készültél? Ez volt a vágyad? Segíteni másoknak megérteni Isten titkait? Vagy ez véletlenül alakult így?
– Fokozatosan alakult így. Jól emlékszem, amikor negyedikes koromban először döntöttem tudatosan Isten mellett. Persze apró döntés egy tv-műsor helyett a szentmisét választani… De így kezdődött. Aztán én is ministráns lettem. Elsős gimnazista voltam, amikor István atya Törökbálintra került. Hamarosan egy erős, összetartó közösség alakult körülötte, ahova jó volt tartozni. Éreztük a szeretetet, azt, hogy dolgunk van a világban, és mi is tehetünk valamit azért, hogy jobb legyen. Történelemtanár szerettem volna lenni. Mindig is vonzott a tanári pálya. Iskolatitkárként kezdtem dolgozni a Zimándyban, és nagyon szerettem. Közben tanultam és meg is szereztem előbb a hitoktatói, majd az általános iskolai történelemtanári diplomát. Aztán egyszerre kaptam ajánlatot egy tanári és egy hitoktatói állásra.
– Miért döntöttél a hitoktatás mellett?
– Nehéz volt választani. Isten segítségét kértem a döntéshez, és meg is kaptam. Jelet vártam, amely megmutatja, merre menjek. „Az aratnivaló sok, a munkás kevés” – ezt a szentírási részt küldte nekem az Úr azon a szentmisén, és tudtam, hogy ez nekem szól.
– Szerencsére így is sokat lehetsz gyerekek között, hiszen mind a két törökbálinti iskolában tartasz hittanórákat. A gyerekeken kívül tanítasz másokat is?
– Egy gimnazista-egyetemista csoportom van még, nem tudom, hogy őket a gyerekekhez vagy a felnőttekhez soroljuk-e, és van egy felnőtt, családos emberekből álló csoportom is, akikkel szintén sok időt töltök. Az egyházközség evangelizációs munkacsoportját is én vezetem, és rengeteg szervezési feladatom is van. Táborok, rendezvények… Sokszor bánt is egy kicsit, hogy úgy érzem, nem mindenre tudok elegendő energiát fordítani, de nagyon nehéz eldönteni, hogy mi maradjon ki.
– Mindig csak olyankor látunk, amikor rohansz valahová, dolgozol, segítesz… Az ember azt hinné, sohasem fáradsz el. Van egyáltalán szabadidőd? Hogyan pihensz? Mi ad erőt ehhez a szakadatlan munkához?
– Szabadidőm tényleg kevés van. De ha a hittanosokkal együtt elmegyünk kirándulni vagy moziba, az nekem pihenés is egyben. A beszélgetések, a közös programok nem terhet, hanem örömet jelentenek. A fizikai fáradtságot könnyen ki lehet pihenni. Ha pedig szellemileg, lelkileg fáradok el, mindig Jézust hívom segítségül. A vele való beszélgetés, a lelki gyakorlatok, az imádság mindig felüdülést, megnyugvást és erőt ad. Nagyon fontos számomra a Jézussal való kapcsolat.
– Ha lenne egy tükör, ami elé állva magadat látnád, amint életed leghőbb vágya teljesül, mit látnál abban a tükörben?
– Nehéz kérdés. Látnám a családomat boldogságban és békességben, együtt. És látnám a kezem alól kikerülő felnövekvő generációkat, akiknek segíteni tudtam, hogy azt az utat válasszák, amely meghozza a boldogságukat. Erős, egymást segítő családokat, közösségeket… Azt hiszem, ezt látva maradéktalanul boldog lennék.