Egy hét múlva húsvét. Rádöbbenünk, hogy a nyuszi még nem vásárolta meg a csokitojásokat és hátra van az ablakmosás is. De persze mindezt a következő napokban kell majd elvégeznünk, hiszen virágvasárnap a templomban a helyünk. Együtt ünnepeljük, hogy Jézus bevonul Jeruzsálembe bojtos fülű szamara hátán, és a nép ujjongva ünnepli őt.

De a látszólag örömteli ünnepre már rávetítik baljós árnyékukat nagypéntek eseményei. Ahogyan karácsony előtt, most is elgondolkodhatunk azon, vajon a piros tojások festése közben van-e elegendő időnk, erőnk, igényünk elgondolkodni azon, mi is történt valójában azon a kétezer évvel ezelőtti héten.
Aki érzett erre indíttatást, annak nagyszerű lehetősége nyílt jobban megérteni az eseményeket. Virágvasárnap délutánján a Munkácsy Mihály Művelődési Ház nagytermében Jókai Anna írónővel, Kovács Ákos előadóművésszel és Hajdu Ferenc költővel közösen gondolkodhattunk el a feltámadásba vetett hit erejéről és nemzetünk jövőjéről. Ezt követően került sor Mel Gibson A passió című filmjének vetítésére. Ez a nagy hatású film, amelyet elkészülte után sok – pozitív és negatív – kritika ért, mindenképpen új dimenzióba helyezi a krisztusi történetet. Megrázó erővel tárja elénk a valóságot. A néző nem menekülhet, újra és újra végig kell szenvednie a fájdalmakat, amelyeknek néha úgy tűnik, sosem lesz vége. Legyen valaki ateista vagy hívő katolikus, az biztos, hogy másképp látja majd a dolgokat, ha látta ezt a filmet.
A továbbiakban a pódiumbeszélgetés néhány részletével nyújtunk ízelítőt az elhangzottakból.

Hajdu Ferenc: A virágvasárnap a nagyhét ünnepélyes kapuja, olyan nap, amelynek hangulatában és jelentésében benne van az öröm és a fájdalom. Hiszen az Úr jeruzsálemi bevonulására emlékezünk, kiemelve Jézus messiási nagyságát: ez örömünk forrása. Fájdalmunké pedig az, hogy ugyanaz a tömeg, amely bevonulásakor Jézust ünnepelte, napokkal később megfeszítését követelte. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy virágvasárnap misztériumában valamiképp az emberiség üdvösségtörténetét is felfedezhetjük. Isten ünnepélyesen felelősséget vállalt az emberért, ám az ember nem ismerte fel üdvössége nagy pillanatát. A XXI. század embere, s köztük mi, magyarok, képesek vagyunk erre a felismerésre? Kicsit áttételesen, de mit gondoltok, mit hoz ez a tavasz Magyarországnak? Lesz-e megértés? Lesz-e változás?
Jókai Anna: Ez a tavasz különleges! Úgy érzem, nagyon sokan vagyunk együtt egy közös aura alatt. Együtt gondolkodunk. Nekünk is volt már „nagypéntekünk”, nem is egy! De ezeket nem tudta igazi feltámadás követni. Ebben a legnagyobb felelőssége a magyar értelmiségnek van. Hiszen akinek többet adott az Isten, annak többet is kell szolgálnia. Az írástudók közül valahányan, valamikor elárulták ezt az országot. Bízom benne, hogy ez a tavasz változást és megértést hoz majd.
Kovács Ákos: Ha azt kérdezed, megérthetjük-e valaha a húsvéti történet lényegét, a véleményem egyértelműen az, hogy ez emberi ésszel felfoghatatlan. Ezért kell újra és újra, évről évre végigmorzsolgatni a történetet. Leginkább az kellene, hogy magunkra eszméljünk végre. Az, hogy elfogadjuk, felelősek vagyunk a tetteinkért, az életünkért. Manapság sokat halljuk ezt a szót, de felelős csak az lehet, aki tudja, hogy van kinek felelnie. A földi igazságszolgáltatás alól ezerféleképpen lehet kibújni. De az egyetlen igaz bíró előtt mindannyian egyedül állunk majd. A változtatást először is magunkon kell kezdenünk.
(…)
Hajdu Ferenc: Azt mondja a tanítás, hogy „az a búzaszem, amely nem a földre hull, egyedül marad”. Van-e még hazánkban jóféle táptalaj – vagy a liberális értéktelenség beborított már mindent kövekkel, hamiskásan csillogó, terméketlen kavicsokkal? Ugye ezt a beszélgetést követően vetítik le Mel Gibson A passió című filmjét. Én bevallom, nem láttam még ezt az alkotást. Viszont tudom, hogy ti igen. Mi vár az „újsütetű” nézőre? Felismerés? Sokkhatás?
Jókai Anna: Attól függ, ki nézi. Biztosan van olyan, aki csak egy akciófilmet lát benne, vért és kínokat. Én egyszer tudtam csak végignézni, és elborzasztott a szenvedés látványa, amelyről mindig azt hittem most már vége, de újra és újra kezdődött. Mégis, talán pont a szenvedés az, ami erővé válik ebben a filmben. De hiányoltam a befejezésben annak a kiemelését, hogy ez megtörtént. Hogy akár tetszik, akár nem ez most már kitörölhetetlenül ott van az emberiség történelmében.
Kovács Ákos: Többször is láttam, és mindig nagy hatással volt rám. A vér, a szenvedés naturális ábrázolása valóban sokkoló hatású. De hát ez történt! Ha a szöges korbáccsal odacsapnak, akkor felszakad a hús. Mindez a mi bűneink miatt történik. Amikor Mária a kereszt alatt karjában tartja halott fiát, nem rá néz, nem is föl az égre, hanem ránk. Hosszan, mélységes szomorúsággal az arcán. Kiemelendő, hogy a nyitó jelenetben Jézus megmutatja, hogyan kell a mindannyiunk életében megjelenő Kísértővel bánni: nem száll vele vitába, nem kezdi győzködni, egyszerűen figyelembe sem veszi. Nem vesz róla tudomást.
(…)
Hajdu Ferenc: Jézus szenvedéstörténete tele van összeesküvőkkel, árulókkal: Júdás elárulta, Péter megtagadta, a zsidók kiadták a rómaiaknak és még sorolhatnám. Ma hívő emberként sokat fohászkodunk, imádkozunk többek között Magyarország erkölcsi megtisztulásáért. A példamutatáson és tűrésen túl van eszköz a ma összeesküvői és árulói ellen?
Kovács Ákos: A bűnt kell megvetni, nem a bűnöst. De annak tudunk csak megbocsátani, akinek van lelkiismerete, akinek van bűntudata és képes bocsánatot kérni. A házasságtörő asszony története is erre példa. Jézus egy vonalat húz a homokba, amelynek egyik oldalán ő áll és mellette az asszony, a másikon a kövezők, akik számon kérik rajta a bűnét. Jézus nem mond semmit, csak írni kezd a homokba. Talán az ítélkező férfiak bűneit. „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen.” Azok pedig földre ejtik a köveket és elmennek. A bűnös asszonyt pedig azzal bocsátja el: „Menj, és ne vétkezz többé!” Úgy gondolom, leginkább a saját bűneink lajstromba vételével kell kezdenünk. Igyekeznünk kell az életünkkel példát mutatni, elsőként magunknak.
Jókai Anna: Krisztus megbocsát a kínzóinak. Még haláltusájában is értük könyörög az Úrhoz, hiszen azok nem tudják, mit cselekszenek. Így meg tud bocsátani nekik. De mi van azokkal, akik tudják, jól tudják, hogy mit miért tesznek? Akik szándékosan, előre megfontoltan teszik tönkre az országot? Az irgalom nem egyenlő a méltóság feladásával. Azok is mi vagyunk, akik beverjük azokat a szögeket, de azok is, akik levesszük Őt a keresztről.

A beszélgetést követően, igazi vallástörténeti, szellemi és filozófiai különlegességként Jókai Anna tartott hangos meditációt Jézus hét utolsó szaváról – közérthetően, lebilincselően.
A filmvetítés előtti percekben a művészek szívesen válaszoltak néhány, a Kerthelység magazin által feltett kérdésre is.

A Kerthelység kérdései Jókai Annához:
– Nem látszik fáradtnak, pedig nem lehet könnyű a színpadon ilyen hosszan koncentrálni.
– Igen, ilyenkor olyan vagyok, mint egy harci paripa, aki a csata hevében nem érzi a fáradtságot. Talán mert nem kell nagyon gondolkodnom azon, mit mondhatok, mit nem. Amit mondok, az magától jön. Nagyon jó volt a közönség is, éreztem, hogy értik és befogadják, amit mondok.
– Voltak olyan pillanatok az életében, amikor érezte, hogy valaki más vezeti a kezét, amikor ír?
– Igen. Azt szoktam mondani, hogy én „társbérlővel dolgozom”. Sokszor érzem, hogy valami dolgozik bennem. Például akkor is ezt éreztem, amikor az Ima Magyarországért című versemet írtam, amely később igazán híressé vált. Egy adventi délutánon robbant a fejembe. Leírtam, de utána nem is emlékeztem rá, hogyan született. Egyszerűen valami elkapott és írnom kellett. Később néha fel sem tudtam idézni a sorokat. Vannak ilyen pillanatok az ember életében.

A Kerthelység kérdései Kovács Ákoshoz:
– Voltak az életedben olyan hiteles emberek, akiktől útmutatást kaptál?
– Persze. Most is vannak, akiktől sokat tanultam, tanulok. Az egyik ilyen Eperjes Károly, aki sokszor ösztönzött, hogy fogadjam el a tanításokat. Ő vezetett el Grácián testvérhez, akihez családi misére járunk a gyerekeimmel Pasarétre. Öcsém révén ismerkedtem meg dr. Farkas Attila atyával, aki már a nyolcvankettedik évét tapossa, őt mondhatom a lelki vezetőmnek.
– Mitől lesz valaki hiteles ember?
– A vallástalan emberekben hibás kép él a hívőkkel kapcsolatban: ájtatosnak, szenteskedőnek tartanak minket, az első hibára is azonnal ugranak. Illene látni, hogy a másik is ember. Csak a gyarlóságát vállaló ember lehet hiteles, aki ugyanúgy küzd, mint te, látni a jóra törekvését. De vállalja a hibáit is.
– Mit gondolsz, miért ilyen kevés a hívő katolikus a mi negyvenes korosztályunkban?
– Magyarország megszállás alatt, szellemi elsötétítésben élt évtizedekig. Az előző generációktól csak kevesen kaptak lelki indítást, hiszen őket is elvadították, elzárták a vallástól.
– Szerinted hol, milyen közösségekben kereshetünk útmutatást?
– A templomi közösségekben, az egyházi iskolákban, a cserkészetben, a Regnum Marianumban: rengeteg a lehetőség.

A Kerthelység kérdései Hajdu Ferenchez:
– Sok vallásos tárgyú verset írsz?
– Inkább úgy mondanám, hogy a verseim önmagukban és önmagukon hordozzák azokat a jegyeket, amelyek átitatódtak a keresztényi léttel. Ez azonban teljesen szándéktalan, nincs benne részemről semmiféle maniére, mindössze arról van szó, hogy vallásos ember lévén ilyen verseket tudok írni.
– Melyiket tekinted igazi hivatásodnak: a költészetet, a tanárságot vagy a politikát?
– Én mindig ugyanaz az ember vagyok, nincsenek ilyen „hivatásos arcaim”. Egyetlen dolog, ami e tekintetben szerintem fontos, ez pedig a lelki hivatás. Most, húsvét előtt különösen az. Ilyenkor kell feltöltődnünk azzal a ténnyel, hogy immár megváltott emberek vagyunk. Így kell látnunk a világot és a világ történéseit. Ami pedig ennél kissé tovább mutat, az nem más, mint hogy kovácsolódik-e ebből a felismert tényből közösség, olyan, ami egyrészt megtartó erő, másrészt mint a nemzet jövőjét hosszú távon biztosító fundamentum.