Jézus föltámasztásával Isten föltárta az örök élet kapuját. A húsvéti örömhír ellene mond életünk több tapasztalatának. A hívő ember mégis elfogadja, mert olyan hiteles tanúvallomásokkal és nyomós indítékokkal rendelkezik, amelyek számára még a fölfoghatatlant is elfogadhatóvá teszik.

Húsvétkor szavahihető tanúk beszámolóit hallottuk Krisztus Urunk feltámadásának bizonyságára. Felidéztük a kereszténység első századából származó vallomásokat. Beszéltünk az egyház immár 2000 év óta tartó megingathatatlan és bátor tanúságtételéről: Jézus Krisztus valóban föltámadt a halálból. A kereszténység kezdeti szakaszából olyan dokumentumokkal rendelkezünk, amelyek kétséget kizáróan hirdetik Urunk föltámadásának hihetetlennek tűnő, mégis igaz valóságát. A tudósítások hitele kiállta az idők próbáját.
A felnőtt keresztények időnként mégis megvizsgálják hitüket és korszerű magyarázatokkal igyekeznek azt elfogadhatóvá  tenni, elsősorban önmaguk számára. A nehézség akkor kezdődik, amikor a tudásától elbódult ember megfeledkezik arról, hogy tudományos vizsgálódása középpontjában nem valamiféle kézzelfogható dolog áll, hanem a hit és ennek indítéka. Az úgynevezett fizikai bizonyosságra való törekvés mindannyiunk közös vágya. Valamennyien szeretnénk az igazságokat ellenőrizhetővé tenni, a dolgokat egyértelműen és közvetlenül megismerni: látni, érezni, megtapogatni, és amennyire csak lehet, azok valódiságáról, igazáról minden kétséget kizáróan megbizonyosodni. E tekintetben alig különbözünk a „kételkedő” Tamástól.
Napjainkban újra és újra rá kell jönnünk, hogy a halál az élet legtermészetesebb velejárója. Ugyanakkor értelmetlennek, elfogadhatatlannak és természetellenesnek tartjuk. Kiolthatatlan érzésünk, hogy életünk nem ér véget a halállal; a halál után tovább folytatódik. Ezek a létkérdések nem mindig jelentkeznek egyforma intenzitással. Valahol és valamikor mégis mindannyian feltesszük a kérdést: Miért élünk? Miért a sok rejtély a világban? Isten és a feltámadás valóban csak illúzió, álmodozó emberek önámítása és csalódása? Miért nincs a világnak önmagában magyarázata?
A bennünket körülvevő rejtélyek nyugtalansággal töltenek el és Isten keresésére sarkallnak. Tapasztaljuk, hogy Isten nélkül sehol sem találunk boldogságot, nem találunk sem békét, sem örömet. Nemegyszer érezzük, hogy valójában csak Ő elégíti ki igazán szívünk vágyait. Szent Ágoston zseniális megfogalmazásában ez így hangzik: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, Istenünk”.