Minden csütörtökön és pénteken este fiatalok gyülekeznek a művelődési ház klubtermében. Pingpongoznak, csocsóznak, biliárdoznak, sőt néhány hete pókercsaták is zajlanak a késő estébe nyúló összejöveteleken. Sok olyan gyerek van itt, akik nehéz szociális körülmények között élnek. Legtöbbjük a klub megnyitása előtt az ideje nagy részét az utcán csellengéssel töltötte. A klub vezetőjével, László Tündével beszélgettünk.
– Mikor indítottátok a klubot?
– A művelődési ház három éve kötött szerződést az Magyarországi Éjféli Sportbajnokságok Egyesületével (MÉSE). Az egyesület megálmodója dr. Faragó Sándor „pingpong doki”, aki látva a Budapest III. kerületében éjszaka kallódó, csellengő fiatalokat, a saját gyermekorvosi rendelőjébe állított fel pingpongasztalokat és esténként zsíros kenyérrel, teával várta a gyerekeket. Így indult útjára a mozgalom. Mára több mint hatvan ilyen klub működik országszerte. Büszkék vagyunk rá, hogy mi is csatlakoztunk az egyesülethez.
– Milyen volt az indulás? Hogyan sikerült ide csábítani a gyerekeket?
– Nehéz évek állnak mögöttünk. Hosszú folyamat volt, amíg megtanulták és elfogadták a szabályainkat. Amíg megértették, hogy a terem, a játékok ezeken az estéken értük vannak. Ha tönkreteszik, megrongálják, akkor sem ők, sem a társaik nem tudnak tovább játszani. Meg kellett tanulni, hogy a teát pohárból isszuk és nem a közös teás kancsóból. Sok ilyen történetet tudnék mesélni, de inkább az örömömnek adok hangot. Annak, hogy ilyen sokan ide találtak hozzánk és be tudtak illeszkedni a közösségünkbe. Szinte a második otthonuknak tekintik a klubot.
– Járnak ide jobb körülmények között élő gyerekek is.
– Igen. Öröm látni, ahogy a közösségben feloldódnak a feszültségek, eltűnnek a különbségek és belefeledkezve a játékba a gyerekek órákat töltenek el itt.
– Az egyesület nevében ott a sportbajnokság szó is. Valóban vannak versenyek is?
– Méghozzá országos versenyek. Mi is rendszeresen részt veszünk ilyen megmérettetéseken, és pingpongban, csocsóban is sikerült már dobogós helyet elérnünk. Sőt mi is rendeztünk már bajnokságot három alkalommal is, ahol a gyerekeink kilenc pingpongasztalon mérhették össze tudásukat a vendégcsapatokkal. Külön szeretném megemlíteni, hogy tavaly ősszel sikerült olyan segítőtársat bevonni a munkába Zámbó Attila személyében, aki elkötelezetten, nagy szeretettel foglalkozik a gyerekekkel, kölcsönösen tisztelik egymást és fejleszti a gyermekek pingpongjátékát.
– Ezek szerint három év távlatából eredményesnek érzed az egyesület munkáját.
– A Magyarországi Éjféli Sportbajnokságok Egyesülete azzal, hogy nem hagyja a gyermekeket az utcán kallódni, óriási prevenciós munkát fejt ki. Reméljük, ahogy a gyermekek megszeretik a sportot, értelmesen tudják tölteni a napjaikat. Sajnos azonban a mi klubunkban is több gyermeknek volt már rendőrségi ügye. A tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete meghívta az egyesületet egy pingpongozással egybekötött börtönlátogatásra, aminek során megnézhettük a cellákat, a közösségi tereket, a kertet, a focipályát. A börtönéletről szóló beszámolóban hallhattuk, hogy egy-egy kisebb összeszólalkozás, verekedés közben másoknak maradandó testi károsodás okozása miatt bizony sok év börtönbüntetést lehet kapni. Így azok a gyerekek, akik innen, Törökbálintról érkeztek, és hallották a beszámolót, elrettentek attól, hogy hirtelen indulatból verekedésbe keveredjenek vagy más bűncselekményeket kövessenek el. Ezt a programot egyfajta bűnmegelőző látogatásnak szántuk. Többször is voltunk az intézetben, december végén és most, márciusban. A második alkalommal nagyszabású pingpongversenyen vehettünk részt. 17-en érkeztünk a MÉSE részéről, az intézet részéről pedig 17 bentlakó vett részt. 34 versenyző közül egyik klubtagunk az ötödik helyen végzett. A börtönlátogatás kapcsán könyveket adományoztunk, valamint a kiosztott okleveleket is itt, a művelődési házban készítettük.
– Nagyon nehéz és nagy felelősséggel járó munkát vállaltatok, amikor útjára indítottátok a klubot. Minden héten két napon egész este itt vagytok a gyerekekkel. Mi ad erőt ehhez?
– Ez a fajta munka a művelődési házban kevésbé látványos. Talán néhányan úgy látják, nem sok sikerrel jár. Szerintem viszont rendkívül fontos. Úgy gondolom, ma itt, Törökbálinton ez az egyetlen hely, ahová sok nagyon nehezen kezelhető, deviáns gyermek jár, és érzi jól magát, talált második otthonra. Azt is hiszem, azzal, hogy egy elfogadó, szeretetteljes légkört tudunk számukra biztosítani, minőségileg javul az ő életük, ezáltal a városunk élete is.