15 éve gyilkolták meg a plébánost
Kezemben a gyászjelentés, olvasom: „A székesfehérvári püspök maga, az Egyházmegye papsága, rokonsága, Törökbálint Önkormányzatával és Egyházközségével együtt megdöbbenéssel adja hírül, hogy Dr. Pelsőczy Ferenc címzetes prépost, plébános tragikus körülmények között lett áldozattá, 1995. március 23-án.”
A temetés napjának délutánján mindenki gyalog járt Törökbálinton: a rendőrségnek le kellett zárnia a község belső területét, mert rengetegen akartak végső búcsút venni a meggyilkolt plébánostól. Megtelt a templom előtti tér: nem túlzás azt mondani, hogy a gyász mellett még mindig a megdöbbenés volt kivehető az arcokon.
Közel száz pap jött el a gyászmisére és temetésre, jelen voltak országgyűlési képviselők is, valamint az előző állomáshelyekről is érkeztek hívek, hogy leróhassák kegyeletüket a ravatalnál. Takács Nándor püspök a gyászmise homíliájában felelevenítette Pelsőczy Ferenc életének utolsó napját: délelőtt még Székesfehérváron beszélgettek. Aztán arra hívta fel a jelenlévők figyelmét, hogy Pelsőczy Ferenc éppen egy krisztusi parancs teljesítése közben kapta a gyilkos késszúrást. Enni adott a gyilkosának… Ennél szebb cselekedetet egyetlen pap sem vihet végbe halála pillanatában. E halálnak azonban figyelmeztetésnek is kell lennie, hiszen nem tudjuk sem a napot, sem az órát… Pelsőczy Ferenc is tele volt tervekkel, de neki ez a sors, e számunkra értelmetlen halálnem jutott.
A templomban elhelyezett ravatalnál mondott szentmise után a koporsót lovas hintóra tették. A ministránsokkal, az elhunyt rokonaival, Törökbálint vezetőivel, a püspökkel és annak kíséretével a hívek hatalmas tömege elindult a temetőbe. Ott Bolberitz Pál dékán búcsúzott a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nevében a volt professzoruktól. Beszédében kiemelte, hogy a tudós pap nemcsak jó tanár volt, de a kispapoknak lelki támogatója is. Törökbálint nevében dr. Elek Sándor polgármester, az egyházközség nevében Turai István búcsúztatta a plébánost.
Takács Nándor püspök az országban mindennapossá vált erőszakról beszélt.
„Az utóbbi időben több olyan esemény történt az országban, amely mindenkit félelemmel tölt el. Elharapózott az erőszak, mely nem riad vissza az élet elleni bűnöktől sem. Most ismét egy olyan koporsó mellett állunk, melyben brutálisan meggyilkolt paptestvérünk teste fekszik. Egy olyan szörnyű folyamatnak vagyunk tanúi, amely ellen szót kell emelni. Paptestvérünk koporsója mellől kérem az ország vezetőit, az igazságszolgáltatás illetékeseit: tegyenek végre valamit, ami gátat vethet e szörnyűségeknek.
A kínai közmondás úgy tartja: aki mindent pénzért tesz, egy idő után pénzért mindent megtesz. Sajnos egyre többen vannak ilyenek. Kérjük, hogy az igazságszolgáltatás az elkövetett bűnténnyel arányos büntetést szabjon ki; és megfelelő módon különítse el a társadalomra veszélyes bűnözőket. Ha egy közösségben járvány üti fel a fejét, a ragályos beteget karanténba helyezik. Sok esetben nem jelent elegendő biztonságot az elvben életfogytiglani büntetés, amely gyakorlatilag néhány esztendő után szabadulást is jelenthet. A börtönből szabadult gyilkosok gyakran újabb gyilkosságokat követnek el. Kérem, mérlegelje ezt a magyar igazságszolgáltatás: szabadítsa meg végre népünket a félelemtől.”
Beszédében Takács Nándor püspök szólt az erkölcsi nevelés fontosságáról is. „Nem hiszem, hogy a demokratikus szelleműnek kikiáltott, világnézetileg semleges oktatás egészséges erkölcsi nevelést tudna biztosítani a felnövekvő nemzedékeknek. Félő, hogy inkább nihilista, kiégett, erkölcsi tartás nélküli emberek kinevelését eredményezheti ez. Tegyük le mindannyian e mellé a koporsó mellé az ígéret koszorúját is: hogy ezeken a véres eseményeken okulva a jövőben még felelősségteljesebben fáradozunk majd az ifjúság erkölcsi nevelésén.”
„Kedves Ferenc atya! – utolsó mondatait a püspök elhunyt paptestvéréhez intézte – Te véres szenvedője lettél ennek a szörnyű, erőszakos bűntettnek. Kérünk, imádkozz értünk, népünk vezetőiért, ifjúságunk nevelőiért, hogy a tragédián okulva ne csak erőnk, de bátorságunk is legyen a szebb, félelemtől mentes jövő építéséhez. Nyugodj békében.”
(Az Új Ember című hetilap korabeli tudósítása nyomán.)
