Fura ez a csend. Nem ehhez szoktak ezek az ódon falak. Az iskolások már otthon vannak vagy éppen most ugranak szüleik nyakába a nagy kapun kívül, még egy utolsót integetve a porta felé Ági néninek.

De akkor mi ez a kopogás? Pici, apró kopogások. Lépéseknek tűnnek. Időnként megtorpannak, de végül egyre hangosodva abbamaradnak a nyitott teremajtó előtt. Mégse látok senkit, csak egy vékony hang szűrődik be: Ugye nem mész el? Ugye bejössz velem? Ugye a Dorka is eljön? Az édesanya meleg hangú megnyugtató szavai balzsamként hatnak a gyermeki aggódásra. Rövid csend és pár pillanat múlva egy csillogó kék szempár tűnik fel az ajtóban. Mosolygó szemeiből lassan elszáll az aggodalom és máris barátságosan szorítja a felé nyújtott kezemet. – Ugye jön a Dorka is? – teszi fel nekem is a világ jelen pillanatban legfontosabb kérdését. Még mielőtt válaszolhatnék, egy nyüzsgő gyereksereg közepén megérkezik a hőn áhított barátnő, akitől ugyan tíz perccel ezelőtt vált el az ovi kapujában, mégis úgy üdvözli, mintha a nyári szünet telt volna el azóta.
Hát igen, óvoda. Az elnevezés magáért beszél: óv, véd, betakar, mint egy második otthon. De mi lesz az iskolában?
Erre a kérdésre szeretnének választ adni a jövőre iskolát kezdő gyerekeknek és az értük aggódó szüleiknek a Zimándy iskola alsó tagozatos pedagógusai.
Amikor felvetődött az ovi suli gondolata, mindenki örömmel üdvözölte. Azonnal lázas munka vette kezdetét. Igyekeztünk olyan foglalkozásokat összeállítani, amelyek a legváltozatosabb formában mutatják be az évkezdésnél várható iskolai életet. Úgy gondoltuk, hogy minden olyan területnek helyet kell kapnia, amely mindennapi része lesz az intézményükbe beíratott, tudásra éhes kis csemetéknek. Éppen ezért nem maradhatott ki a sorból például a drámajáték, a matematikai logika, az idegen nyelv, a néptánc és természetesen az iskolánkat 2005 óta fémjelző kompetenciaalapú oktatás játékos foglalkozása sem.
Az iskolahívogató gondolata nem új keletű, hiszen minden évben nagy szeretettel fogadjuk az éppen nagycsoportos ovisokat, nyílt napot tartunk a város óvodapedagógusai számára, májusban pedig a leendő elsősöket invitáljuk ismerkedő délelőttre, ahol a tanító nénivel és az osztálytársakkal egyaránt lehetőség nyílik a játékos ismerkedésre.
Hisszük, hogy minden egyes ilyen találkozás közelebb hozza egymáshoz a csupa kérdőjellel teli óvodásokat és a nyitott könyvként rájuk váró tanítókat. Ezek a foglalkozások olyan apró lépések, amelyek igyekeznek a gyerekekben lévő szorongást leküzdeni. Itt is vannak (és szeptemberben lesznek is) ismerős arcok, itt is vannak játékok, itt is rengeteget lehet nevetni és itt is mindig jut idő egy meleg ölelésre vagy egy simogató tekintetre, legyen az a szünet alatt vagy éppen az olvasás óra kellős közepén.
A szülőktől kapott rengeteg pozitív visszajelzés mellett nincs nagyobb bizonyíték a kezdeményezés sikerességére, mint az a harminc (vagy néha még annál is több) parázsló szempár, akik az egy órásra tervezett közös játék helyett immáron két órája önfeledten szórakoznak.
– Ugye legközelebb is jövünk? – hallom a foglalkozás végén az ismerős hangot az öltözködő gyerekek gyűrűjéből. Nem hinném, hogy igazán választ várt a kérdésére, hiszen abban a pillanatban már perdült is ki a teremből édesanyjával kézen fogva, miután egy hatalmas puszit dobott felém.
Ugyan mi lehet ennél felemelőbb? Mi ezért dolgozunk. Ezekért a mosolyokért és ezekért az apró pici lépésekért. Legyen az a folyosón kopogó vagy a gyermeki szívből felénk jövő.
Villásiné Istók Beatrix