Sok évvel ezelőtt, gyermekkoromban egy bűnbánati liturgia alkalmával történt, hogy a templomba belépve mindegyikünk egy-egy kavicsot kapott a kezébe. Így hallgattuk Ezekiel próféta szavait: „Kőszíveteket elveszem, és érző, eleven szívet adok helyébe.” Hosszasan szemléltük nyitott tenyerünkben a sima, fehér kavicsot, és kérdezgettük, vajon hogy fog mindez bekövetkezni?

Az igeliturgia végeztével a hittanosok szentgyónáshoz járultak. Több fiatal lelkipásztor gyóntatott minket a templom különböző pontjain. A feloldozást követően a kezükben szorongatott kavicsot odanyújtottuk a papnak, aki azt illatos parfümbe mártotta. Visszatértünk a templom padjaiba, letérdelve hálát adtunk. Kezünkben továbbra is ott szorongattuk a kavicsot, de a szívünket a megbocsátás jó illata töltötte be. Valamennyien egyszerre kezdtünk énekelni: „Teremts bennem tiszta szívet, óh Uram! …”
Az ember élete, a természet, a történelem tele van jelekkel, mint amilyen a víz, a kenyér, a feszület… Számunkra mindezek mély szentségi tartalmakat is jeleznek. Olykor előfordul, hogy belepi őket a megszokás, elhomályosítja eredeti, benső erejüket. A liturgikus év visszatérő ciklusain át az egyház türelmes és következetes pedagógusként lehetőséget ad, hogy ismét felfedezzük a keresztség, az eucharisztia, a megváltás romolhatatlan erejét. Sürgető felhívásként hangzanak Szent Pál szavai: „Újuljatok meg lélekben és érzületben, s öltsétek magatokra az új embert”. Ebben pedig az isteni kegyelem mellett segítségünkre van a szeretet kimeríthetetlen képzelőereje.
Ez kellett ahhoz, hogy tíz esztendeje, a 2000. Jubileumi Év első nagyböjti vasárnapján II. János Pál pápa bocsánatot kérjen Istentől mindazokért a bűnökért, amelyeket az egyház történelme során a keresztények elkövettek. Először az ortodoxia és az iszlám képviselői felé újította meg a kiengesztelődés gesztusát. Mintha az a rendíthetetlen meggyőződés vezette volna, hogy minden egyes megbocsátással és bocsánatkéréssel Isten népe új erőre kap. A bűn ütötte sebeken és hasadékokon át, minden egyes bűnvallomással az egyház testét Isten irgalmas szeretetének legyőzhetetlen ereje tölti el.
A most kezdődő nagyböjt a megtérés és a bűnbánat útja. A hajdani gyermekek mára felnőttek. Mi is mindannyian, évről évre egyre őszülő hajjal, ráncosodó homlokkal, remegő léptekkel járjuk a nagyböjti utat. Közben az ég felé nyújtjuk a kezünkben szorongatott, olykor dédelgetett, megkövesedett bűneinket. Azzal a biztos reménnyel, hogy szívünket töredelemről töredelemre, egyre jobban betölti Isten üdvözítő kegyelmének illata.
Ezért mondjuk ki bátran: „Bocsánatot kérünk, és megbocsátunk.”