A  Duna Szimfonikus Zenekar állandó karmestere, Deák András közel 20 éve vezeti a zenekart. A törökbálinti iskolákban novemberben útjára indított hangversenysorozatról a karácsonyi készülődés utolsó napjaiban beszélgettünk.

– Nézzük először kicsit távolabbról a magyar komolyzenei életet. Sokéves külföldi tapasztalattal a háta mögött hogy látja: hol a helyük a magyar zeneművészeknek a világ zenészei között?
– Mindenképpen vezető helyen, de ez nem feltétlenül a mi érdemünk, inkább az elődeinké. Az elődeinké, a régi iskoláké és azé a zenei oktatási rendszeré, amely annyi nagy hatású művészt adott a magyar zenei életnek és a világnak. Ennek még most is megvan a hatása, de sajnos mostanra az iskolákban az ének- és zeneoktatás annyira elsorvadt, hogy egyre kevesebb gyermek éli át azt az élményt, amelyet a zene világának megismerése jelenthet. Pedig minden magára valamit is adó nemzetnek elemi érdeke, hogy értékeit, köztük a zenei értékeit használja és továbbörökítse a következő generációkra. Úgy látom, most ott tartunk, hogy szinte kezdhetjük elölről. Persze ez nagyon hosszú folyamat, és ez nem csak nálunk probléma. Egyszerűen változik a világ. Nem könnyű megtartani az értékeket.
– A világból áradó információözön közepette lát még esélyt arra, hogy a gyerekek, a fiatalok meghallják a harmóniát egy szimfonikus zenekar zenéjében?
– Mindenképpen. Az ifjúsági koncertek kapcsán saját tapasztalatból mondhatom, hogy egy-egy hangverseny közben a gyerekek mennyire figyelnek. Nyitottak, érdeklődők és élvezik, hogy élőben hallhatják a hangszerek hangját. Ezért nagyon örülök, hogy Törökbálint önkormányzatának támogatásával a városunkban iskolába járó gyerekek találkozhatnak az élő szimfonikus zenével. Hiszen manapság ez a találkozás egyáltalán nem olyan egyszerű dolog. A koncertjegyek sajnos elég drágák, be kell utazni a városba, és persze ha a családnak van egy kis szabadideje, amit együtt tölthet, ezernyi más program kínálja magát. Kodály azt mondta: „Legyen a zene mindenkié”. Sajnos ez manapság nem egészen így van. A zenével találkozni kell, fel kell fedezni ahhoz, hogy a miénk legyen, hogy élvezni tudjuk, hogy megérintsen bennünket. Ha valaki veszi a fáradságot és keresi ezt a kapcsolatot, akkor olyan élményeket kaphat, ami semmi mással nem hasonlítható össze.

A Duna Szimfonikus Zenekar 1961-ben alakult Budapesten. Az eltelt idő alatt számos rangos belföldi és külföldi hangversenyen lépett fel. A zenekar repertoárja a barokk zenétől a XX. századi kortárs kompozíciókig felöleli a zenetörténet valamennyi stíluskorszakát. Az együttes a belváros szívében található Duna Palota rezidens együttese, de saját szervezésű felnőtt és ifjúsági hangversenyeik mellett rendszeresen fellépnek a főváros jelentősebb zenei eseményein is, többek között a Budai Vigadóban, a Kongresszusi Központban és a Művészetek Palotájában. Németország, Hollandia, Franciaország, Svájc, Olaszország zeneszerető közönsége is gyakran hallhatja őket a külföldi hangversenytermekben.

– A törökbálinti koncerteken létrejött ez a találkozás?
– Igen. Ennek a kezdeményezésnek itt, Törökbálinton nem volt előzménye, így aztán úttörő munkát végzünk. Nem csak mi zenészek, hiszen ezekben a koncertekben éppen az a jó, hogy együtt dolgozunk a gyerekekkel. Megismerjük egymást, kialakítunk egy kapcsolatot, és az ő reagálásukra építjük a következő koncertet. Itt nem csak arról van szó, hogy megnyertünk egy pályázatot, leadunk négy koncertet, és ezzel vége. A célunk valóban az, hogy minél több gyerekekkel szerettessük meg az élőzenét. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha őket is bevonjuk: figyeljük a reakcióikat és próbáljuk minél érdekfeszítőbb módon megszólítani őket. Eddig azt hiszem, ez igazán jól sikerült. Legutóbb a Bálint Márton iskolában például gimnazistáknak játszottunk, és most már bevallhatom, volt bennünk némi előítélet, hogy ez a korosztály hogyan fogadja be a Mozart, Haydn és Beethoven műveiből összeállított műsort. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy ezek a számítógép és a tévé világában felnőtt gyerekek milyen lelkesedéssel, érdeklődéssel fogadtak bennünket.
– Pontosan milyen pályázatot nyertek el?
– A minisztérium kiírása olyan zenekarok számára szólt, amelyek közművelődési szerződéssel rendelkeznek, tehát együttműködnek az önkormányzatokkal. De a pályázatot nem a zenekarnak, hanem az önkormányzatnak kellett beadnia. Jó volt tapasztalni, hogy az önkormányzat részéről milyen készséggel fogadták ezt a kezdeményezést. Bár mi vagyunk a haszonélvezői, de tudom, hogy ez a bizalom elsősorban Bogár Istvánnak és az általa alapított Budapesti Strauss Zenekarral való évtizedes együttműködés hagyományának köszönhető. Ezt szeretnénk mi is folytatni és továbbfejleszteni. A szükséges adatok és információk ismeretében az önkormányzat részéről Lehoczkyné Németh Éva készítette el a pályázatot, méghozzá olyan nagyszerűen, hogy több pénzt nyertünk, mint amennyire pályáztunk.
– Mekkora összegről van szó?
– Kilenc és fél millió forintot nyert a város, amelyet célirányosan az ifjúsági és felnőtt hangversenysorozatok megrendezésére kell fordítania. Ez a pénz elég arra, hogy minden törökbálinti gyerek és felnőtt találkozhasson velünk, illetve rajtunk keresztül a zenével. Ez úgy tűnik, mindenkinek jó. A zenekarnak azért, mert a több hangversenyből származó extra bevétel segítségével végre minőségi fejlesztéseket is megtehet, a gyerekeknek és az iskoláknak meg azért is, mert a zenekar „házhoz megy”. A termek befogadóképessége korlátozott, ezek a koncertek mondhatjuk, családias légkörben zajlanak. A műsor után pedig a gyerekek beszélgethetnek a zenészekkel, közelről megismerhetik a különleges hangszereket is, milyen például egy hárfa vagy egy fagott, amivel nem találkozhatnak mindennap.
– Mi a helyzet a felnőttekkel? Sikerült megmozdítani az elmúlt években a helyi közönséget?
– Az igazság az, hogy a budapesti koncertjeinkre sok törökbálinti zeneszerető rendszeresen eljár. Az elmúlt évben a Clementis Tamás által rendezett újévi opera-operett gála kapcsán már elkezdődött egy együttműködés, és ismerős arcokat a már említett Strauss zenekarban is láthatott a zeneszerető közönség, amikor a Törökbálinti Kamara Kórussal együttműködve Mozart Rekviemje került előadásra, de a Duna Szimfonikus Zenekar első önálló fellépésének a november 26-ai előadást tekinthetjük.
– Ez a koncert valóban nagyon jól sikerült. Telt ház előtt játszottak, és mindenki, aki ott volt, nagy elismeréssel szólt a hallottakról.
– Örülök, ha a hallgatók is elégedettek voltak. Minden zenekar életében vannak kiemelkedően jól sikerült előadások, és mi is úgy éreztük, hogy ez a törökbálinti bemutatkozó koncert valóban különleges volt. Rahmanyinov III. d-moll zongoraversenyét – amelynek egyébként száz éve, 1909 novemberében volt a bemutatója – nagyon ritkán lehet hallani. Egészen hétköznapi oka van: kevesen tudják eljátszani a zongoraszólót. Az ezt követő Csajkovszkij IV. f-moll szimfónia viszont kifejezetten népszerű darab és ismerős lehetett a kevésbé jártas hallgatóságnak is. Úgy gondoltuk, ez a műsor-összeállítás megfelelő lesz, és szerencsére nem is tévedtünk. A hangverseny különlegességét mégis a Rahmanyinov-zongoraverseny adta, jóllehet mind a zenekar, mind a szólista először játszotta ezt a művet. Valahogy ezen az estén mindenki a csúcson volt, és ennek köszönhetően jött létre ez az előadás, amely mindnyájunknak előadóknak és hallgatóknak maradandó élmény volt.
– A beszélgetésünkből számomra az derül ki, hogy szerencsés az a zenekedvelő, aki Törökbálinton lakik.
– Egyetértek. Törökbálint önkormányzata mindig is felkarolta és támogatta a kulturális rendezvényeket. Polgármester úr már a pályázat megnyerése előtt is készséget mutatott egy helyi, önálló hangversenysorozat megrendezésére. Az, hogy ezt a pályázatot sikerült elnyerniük, azért is nagyon jó, mert úgy kaptak a zeneszeretők Törökbálinton egy hangversenysorozatot „kipróbálásra”, hogy az nem rögtön az önkormányzat amúgy egyre szűkösebbé váló költségvetését terheli.
Az önkormányzatnak „csak” az elvi támogatást és a pályázat megírásánál a szakértelmet kellett hozzátennie ahhoz, hogy Törökbálint polgárai, gyerekek és felnőttek, itt, helyben is beléphessenek a zene csodálatos birodalmába.