A karácsonyi ünnepkör „utórezgéseként” jelenik meg Gyertyaszentelő  Boldogasszony ünnepe. Az az esemény, amelyre február 2-án emlékezünk, még a születés utáni időszak rendes elintézendői közé tartozott a zsidók életében: az újszülöttet felvinni Jeruzsálembe, s bemutatni a templomban, felajánlva őt az Úrnak, Izrael Istenének.

Jézus Krisztusban páratlan újdonság lép be a világba: emberré lett az Istenfia. A Szentlélek megvilágosító kegyelme kellett ahhoz, hogy a kereszten kivégzett Jézus feltámasztásából a tanítványok felismerjék: aki köztük járt és tanított az Isten Országáról, az egyetlen lényeget alkot az Atyaistennel, maga is Isten. Isten Országa az ő személyében van jelen. Benne végérvényesen szövetséget köt Isten az emberrel, s ezt meg nem ingathatja többé az ember hűtlensége, hiszen Jézus Krisztus vérében pecsételődik meg. Jézus az, aki az emberiség oldaláról garantálja a szövetség megtartását.
Jézus azonban nem minden előzmény nélkül, nem teljesen váratlanul lép be a világba. Az új szövetséget megelőzte egy másik, amelyet Mózessel kötött Jahve. Isten megnyilatkozása Krisztusban azt a kinyilatkoztatást folytatta, amelyet Jahve az Ószövetségben adott az atyáknak és a prófétáknak. A szeretetparancsot Jézus az ószövetségi törvény összefoglalásaként és beteljesítőjeként terjeszti elő.
Az Ószövetség törvénye szerint Jahvénak, az Úrnak kellett áldozni a termés zsengéjét, így fejezve ki a teremtmények hódolatát a Teremtő iránt. Az Úrnak kellett szentelni az elsőszülött fiúgyermeket is: a csecsemőt elvitték Jeruzsálembe, a templomban felajánlották az Úrnak, s helyette valamilyen áldozatot mutattak be. A vallási előírásokat Mária és József is teljesíti. A jelenet elgondolkoztathat bennünket is: Fiának életét adta értünk Isten, hogy egészen a miénk lehessen. Olcsó viszonzása volna hatalmas, mindent felülmúló szeretetének az, ha néhány röpke imával, hajbókoló szertartással próbálnánk „letudni” a köszönetünket. A szeretet nem éri el célját, ha nem talál viszonzásra. Isten feltétel nélkül szeret bennünket. De kegyelme csak akkor kel életre bennünk, ha bennünk is felgyullad a szeretet iránta és az emberek iránt.
Hittel valljuk, hogy Jézus Krisztus „valóságos Isten és valóságos ember egy személyben”. A gyakorlat mégis azt mutatja, hogy annyira eltölt bennünket a csodálat az Istenfia iránt, hogy nem vesszük elég komolyan Jézus emberségét. Mária és József éppen úgy teljesítik a törvény előírásait a csecsemő Jézussal, mint minden kortársuk. Jézus egészen magára veszi a földi világ törvényeit, elfogadja az emberi életet minden szépségével és töredékességével, örömével és fájdalmával. Ebbe a mi emberi világunkba fogadja be Isten jelenlétét, s ebből a mi emberségünkből adja oda egészen magát – s bennünket Istennek, a mennyei Atyának.