A falu lakosai nem akarták elhinni azon híreket, amelyeket már tavasz óta beszéltek: a kormány azon dolgozik, hogy megfossza otthonaiktól, földjeiktől honpolgárait, a dunai svábokat, akik közel 240 év alatt felvirágoztatták a török megszállás után a kietlen, elvadult tájat.

A községházán karácsony után, december 29-én kihirdették a kitelepítésre vonatkozó rendeletet, amely tartalmazott minden tudnivalót „a magyarországi németek anyaországukba való hazatéréséről, illetve áttelepüléséről” (miniszteri biztos). Az emberek nagy része, közel kétezer fő akkor szembesült azzal, hogy neki bizony mennie kell. A családfők közül többen kétségbeesésükben azon tanakodtak, mit tegyenek, törni-zúzni szerettek volna, de ott a család… Mit tegyenek?
Egy hónapjuk volt arra, hogy fogcsikorgatva, de beletörődjenek sorsukba. Január végétől meg sorra érkeztek a magyarok első csoportjai, akik várományosai lettek a sváb házaknak, földeknek. Sürgetett az idő.
Tél lévén, nehezebb volt a pakolás, mit vigyenek magukkal?
„Értéktárgyaikat (ékszereket) készpénzüket – idegen valuták kivételével –, továbbá személyenként összesen 20 kg élelmiszert vihetnek magukkal. Ebben személyenként 7 kg liszt, tészta vagy kenyér, 1 kg zsír, 2 kg húsnemű, 2 kg hüvelyes és 8 kg burgonya lehet. Ezenkívül magukkal vihetik legszükségesebb ruha- és ágyneműjüket, kéziszerszámaikat és háztartási felszerelésüket. Az élelmiszer és egyéb poggyász együttesen nem lehet nehezebb személyenként 100 kg-nál. Súlymegtakarítás és könnyebb kezelés céljából célszerű a holmikat zsákokba csomagolni.” (Kitelepítési rendelet.)
1946. február 7-én reggel hétkor indultak el a holmikkal megrakott első kocsik a budaörsi vasútállomás irányába. A sok leselkedő ember bámészkodva figyelte, hogy az elűzöttek a Fő utcán végigmenve még utoljára visszanéztek szülőfalujukra, míg a dombok takarásában csak a templomtorony vigyázta az otthagyott biztonságot. A vasútállomáson már ott állt a tehervagon, s bizony dél felé járt az idő, mire mindenki bepakolt a vagonokba. A névsorolvasás után indult el a törökbálintiak első csoportja az ismeretlen felé, sokuknak a visszatérés lehetőségét is elzárva, hiszen többen, főleg az idősebbek már nem érhették meg, hogy hazalátogassanak szülőhelyükre.