Klasszikus zene? Jaj, ne! – gondoltuk, mikor meghallottuk, hogy minden középiskolásnak részt kell vennie a 4. órában rendezett hangversenyen. Haydn, Mozart, Beethoven műveit játszotta a Duna Szimfonikus Zenekar. De felcsendültek az első hangok, s mi csak ámultunk.

Hiszen ez nem is olyan rossz! Micsoda ritmusok! Micsoda dallamok! S elnézve a zenészek arcát, micsoda öröm lehet együtt zenélni! Ennek a zenének humora van! Ahogy a fuvola felelget a zenekarnak vagy ahogy a Búcsúszimfóniával Haydn üzent Esterházy hercegnek…
Észre sem vettük, úgy elrepült ez az egy óra.
Talán nyitottabbnak kellene lenni, gondoltam. Nem bezárkózni a megszokott „trendi” világba, bezárkózni a divat, a reklámok és akciófilmek világába, a dübörgő zenék és villódzó fények neonvilágába, hiszen a világ tele van szépséggel. És néha elővenni valami „klasszikust”, hiszen a szó nem azt jelenti, hogy „elavult”, „unalmas”, „ódivatú”, hanem azt, hogy valami „osztályon felüli”. Az igazi érték nemcsak szórakoztat, de valóban feltölti az embert.