Folytonos rohanás. Ez jellemzi napjainkat. Az idős Gizi néni felutazik vidékről és azt mondja: Ezek a mai fiatalok mindig rohannak, de még sincs idejük semmire. Nem is sejti, hogy a lényegre tapintott.

Rohanunk reggel, hogy elérjük a hét óra huszonnégyes buszt, amiről pontosan hét óra harmincnyolckor átszállunk a vonatra, mert ha lekéssük, nem érünk be az iskolába pontosan nyolc órára, amikor a tanítás kezdődik. Minden másodpercünket annyira kiszámoljuk és megtervezzük, hogy ha csak egyetlen homokszem is a gépezetbe kerül, már az egész napirendünk felborul. Ha fél perccel korábban jön a busz, lekéssük a vonatot, elkésünk az iskolából, munkahelyről, bankból, orvostól… Ilyenkor persze szidjuk a buszsofőrt és mindenkit, aki csak elénk kerül, mert bűnbak mindig kell.
Nem nevetséges ez egy kicsit? Mindenki panaszkodik, hogy fáj a feje, de nem törődik vele, az időjárásnak tulajdonítja. Pedig lehet, hogy a fáradtság miatt van, ami már fel sem tűnik, mert az elképesztő kávé- és energiaital-mennyiség annyira felpörget, hogy talpon maradhassunk egész nap, és este erőtlenül zuhanjunk az ágyba.
De tekintsünk a jövőbe! Mi lesz velünk ötvenévesen? Ha ilyen ütemben folytatjuk, talán addigra túl leszünk az első szívrohamunkon, a gyerekek csak néha látogatnak meg, hiszen nincs rá idejük, és persze nekünk is sietnünk kell a munkába. Olyan gyorsan elrepült ez az ötven év, biztos lesz még ötven. Biztos?
De mégis kinek van ideje ilyeneken törni a fejét? Ez a rohanás mindennapi életünk részévé vált. Egy pillanatra sem állunk meg. Gyorsétterembe járunk, gyorsan megcsináljuk a házi feladatunkat vagy a házimunkát, aztán alszunk egy kicsit. Reggel sietős zuhany, de fürgén, mert lekéssük a buszt. Holdkórosként ülünk egymás mellett a buszon, fülünkben headset, mert öt percig sem bírjuk elviselni a csöndet. Mindig és mindenhol szükségünk van egy kis zajra. Rádió, tv, YouTube, mp3, mp4… Félünk a nyugalomtól? Már gondolkodni sem merünk, mert rádöbbennénk, hogy milyen üres is az életünk.
Rohan az idő, szaladnak az évek – szoktuk mondani. De talán mi rohanunk el az élet mellett. Elszalasztjuk a fontos pillanatokat.
Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mikor szántunk utoljára időt arra, hogy csendben végiggondoljuk a napunkat? Mikor öleltük meg utoljára édesanyánkat, barátunkat vagy kedvesünket úgy, hogy semmi mással nem törődtünk? Gondoljuk át az életünket, mert változtatni sohasem késő!