Clementis Tamás, a budapesti operaház magánénekese 15 éve él Törökbálinton. Szinte letelepedése napjától szervez a településre komolyzenei koncerteket. Az újévi koncert Törökbálint egyik legnívósabb, leglátványosabb előadása évről évre. Mégis egy szomorú aktualitással kezdtük beszélgetésünket, hiszen kollégája, Melis György, aki Törökbálinton is többször fellépett, a napokban távozott közülünk.
– Pár héttel ezelőtt hunyt el Melis György operaénekes, aki maga is többször énekelt Törökbálinton az általad szervezett koncerteken. Hogyan emlékszel vissza, milyen emlékei voltak a művész úrnak településünkről?
– 15 évvel ezelőtt hívtam ki először Törökbálintra a művész urat egy, a katolikus templomban tartott koncertre. Utána az operaházi 50. jubileumát ünnepeltük meg itt is, de ezeken kívül is több koncertet adott nálunk. Ami érdekes, hogy pont két héttel a halála előtt jelent meg róla egy nagyszabású életrajzi könyv cd-melléklettel, amelynek előszava rögtön megemlíti Törökbálintot, ugyanis Melis György itt lépett fel utoljára közönség előtt, az újévi gálán. A várost nagyon szerette, és bár az énekléstől visszavonult, ide még kijött fellépni. Itt hallotta őt a könyv írója, dr. Winkler Gábor osztályvezető főorvos, aki más zenei jellegű könyvet is írt már, és itt kért meg, hogy hozzam őt össze a művész úrral, hogy az életrajzi könyvét megírhassa. 2010. január 9-én, az újévi koncerten a látogatók, tekintettel a hely szellemére, kedvezményesen vehetik meg ezt a könyvet. Terveim közt szerepel még vele kapcsolatban, hogy temetése után emlékkoncertet szeretnék szervezni, halálának évfordulójára pedig rekviemet.
– Neked milyen személyes élményeid vannak vele kapcsolatban?
– 1987 novemberében találkoztam vele először, ugyanis ekkor léptem át az Opera kapuit. Első közös fellépésünk a Bánk bán volt, abban ő Petur bánt énekelte. Elmondhatom, hogy nem csak kollégája, hanem személyes jó barátja is voltam, illetve azok közé tartoztam, akiket befogadott, ugyanis ő nagyon zárkózott, nehezen megközelíthető ember volt, akit pótapámnak tekintettem.
– Te hogyan kerültél az opera mint zenei műfaj közelébe?
– Egy ilyen kérdésre kétfajta választ szoktak adni. Az egyik az, hogy gyerekkorom óta az akartam lenni, a másik, hogy eszem ágában sem volt, hogy az legyek. Én az előbbiek közé tartozom, már gyermekkorom óta tudom, hogy operaénekes akarok lenni. Nagyon meghatározó volt, hogy először hétéves koromban voltam Operában. Családomban mindenki foglalkozott zenéléssel, édesapám zongorázik, édesanyám is zenél, de nagyszüleim és dédszüleim is. Én otthon csak klasszikus zenét hallottam, ezért más zenét nem is tudok hallgatni, csak klasszikust, és abból is csak klasszikus klasszikust, mivel a modern zenét nem szeretem. Az út az operaéneklés felé némi kitérővel viszonylag egyenes volt, ugyanis érettségi után meg kellett várnom, míg mutálok, és édesapám is szerette volna, ha valami „rendes” szakmát tanulok, ezért elvégeztem egy fogtechnikusi iskolát. Ezalatt már felvettek a „konziba”, ahonnan átmentem a zeneakadémiára, aminek a befejezése előtt már két évvel énekeltem az Operában. Ez azt jelentette, hogy ekkor én voltam ott a legfiatalabb magánénekes. Mire lediplomáztam, már mögöttem volt száz előadás. Eleinte kis szerepekben játszottam, majd évek múlva elkezdtem nagy szerepeket is énekelni. Első nagy szerepem a Don Giovanni Leporellója volt, amit Sevillában énekeltem legelőször.
Clementis Tamás 1962-ben született. A Liszt Ferenc Zenemûvészeti Fõiskola opera tanszakán végzett 1988-ban. 1987-tõl a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa, majd 1989-tõl magánénekese lett. Több külföldi énekverseny helyezettje (pl. Belvedere Énekverseny, Bécs). Vokális adottságai, hangkaraktere Mozart szerepein át egészen a nagy olasz bel canto operairodalom és Verdi-hõsi szerepeinek megformálására teszik alkalmassá. Gyakran lép fel oratórium-esteken és koncertpódiumon is. A Don Giovanni Leporellójaként 1994-ben debütált Sevillában, Figaró szerepét pedig Bécsben énekelte elõször. 1997-ben Bellini: A puritánok címû operájának magyarországi bemutatóján aratott sikert Giorgio szerepében. 1999-ben Edit Gruberovával Bellini: Rómeó és Júlia címû operájának felvételén mûködött közre. Vendégszerepelt Európa majd összes országában, az USA több nagyvárosában, valamint Távol-Keleten.
– Eszerint 24 éves korod óta az Operaház a munkahelyed.
– Közalkalmazottként, annak minden előnyével és hátrányával.
– Nem szereted a modern operát. Ha felkérnek egy ilyen előadásra, elvállalod?
– Mivel közalkalmazott magánénekes vagyok, nem mondhatom meg, hogy mit szeretnék és mit nem. Azt kell elénekelnem, amit rám bíznak. Amúgy pont most énekeltem egy ilyen darabban, ami életem első kortárs operája volt: Sári József Napfogyatkozás című darabja Kovalik Balázs zseniális rendezésében. .
– Milyen a „kereslet” ma az operára?
– Gyakorlatilag az országban csak az Operaház játszik operát. Megszűnt az Erkel Színház, szinte már nincs operaelőadás sem Szegeden, sem Győrött, sem Miskolcon, sem Pécsett. A Margitszigeten és a Budai Parkszínpadon is voltak ilyen jellegű koncertek, mára már ez sincs.
– Ez minek tudható be, a közízlésnek vagy a pénztelenségnek?
– Általában a pénzre fogják, de az az igazság, hogy régen, az ötvenes-hatvanas években például az operajátszás díszletei, amire manapság nagyon sokat költenek, nem voltak ilyen irgalmatlan erődítmények, mint most.
– A fellépések mellett pedig koncerteket is szervezel.
– Sajnos egyre kevesebb koncertlehetőség van, ezért úgy gondoltam, hogy én szervezek fellépéseket. Próbálok minél nívósabb előadásokat szervezni és rendezni, és akik ismernek, azok tudják, hogy nekem nagyon fontos a látvány is. Ezért sem értek egyet a mai operarendezéssel, mert pont a látványt veszik el azzal, hogy nem abba a korba helyezik el az operákat, amelyikben játszódnak.
– Törökbálintra is több koncertet hoztál. De hogyan kerültél a településre?
– 15 éve lakom Törökbálinton, de már sokkal korábban énekeltem itt. 18 éves koromban énekeltem a katolikus templomban és zeneakadémista koromban pedig a Zimándyban léptem fel. Abban a pillanatban, hogy idekerültem, elkezdtem koncerteket szervezni. Először bementem István atyához, és eleinte a templomban léptünk fel. Ezek között több jótékonysági előadás is volt.
– Miért tartod fontosnak, hogy koncerteket szervezz? Nagyon sok munka van vele. Nem lenne egyszerűbb hátradőlni és pihenni?
– Nem. Többek között azért sem, mert magam is és kollégáim is hiányolják ezeket a fellépési lehetőségeket. Már zeneakadémista koromban is sok koncertet szerveztem.
– Mennyire fontos, hogy Törökbálintra szervezd ezeket a koncerteket?
– Ide azért szervezek, mert Törökbálint a szívügyem, itt lakom és több kollégám is a település lakója. De azt tudni kell, hogy nem csak ide, hanem például Szarvasra, de a Duna Palotába is szervezek koncertet. Törökbálinttal kapcsolatos tervem egy gyerekeknek szóló koncertsorozatot összeállítani, mert ilyenkor kell őket megfogni, később már nem lehet. Szeretnék újra összehozni egy magyarnóta-estet, bár az az igazság, hogy az előzőre nagyon ráfizettem. Ezenkívül szeretnék nyaranta szabadtéri előadásokat, akár fesztivál keretében is.
– A januári újévi koncertről mit kell tudni?
– Az idei énekesek Berkes János, Kállay Bori, Kolonits Klára, Pánczél Éva, Rivadaneira Xavier és jómagam lesznek. A Duna Szimfonikus Zenekar kísér, Deák András vezényletével. A koncert 2010. január 9-én 19 órakor lesz.
– Hol láthatunk a közeljövőben az újévi koncerten kívül?
– December végén lesz a Varázsfuvola-premierünk a Vígszínházban, fellépek az Anyeginben, a Toscában, a Bánk bánban, az évad végén pedig a Művészetek Palotájával koprodukcióban Wagner Trisztán és Izoldájában.
