Krisztus királyságának liturgikus ünneplése viszonylag új keletű.  XI. Piusz pápa rendelte el a megemlékezést 1925-ben. Maga a gondolat azonban nagyon régi, az első keresztény közösségek idejére vezethető vissza. A Pál apostol filippiekhez írt levelében a feltámadás révén dicsőségbe emelt Krisztus méltóságát a királykoronázás jellegzetes mozzanataival írja le.

A fölmagasztalás megfelel a trónra ültetésnek: a minden nyelv megvallja a koronázáshoz kötött ünnepi üdvözlésnek, a térdek meghajlása pedig a hivatalos hódolatnak. Amikor az első keresztények a megdicsőült Jézust Uruknak szólítják és hittel vallják, a kifejezés mögött az uralkodói méltóság nyer hangsúlyt (Úr = Küriosz).
Természetesen a király címet nem használhatták megszorítások, illetve kiegészítő  értelmezések nélkül, hiszen Jézus a maga küldetését – ellentétben a föld királyaival, zsarnokaival – a szolgálatban éli meg és juttatja kifejezésre. Jézus uralkodói mivoltának sajátossága, „különbözősége” Szent János evangéliumában nyer összefoglaló kifejtést, amikor a Megváltó Pilátus előtt állva, királyságáról vall: „Az én országom nem e világból való…”.
Az első keresztények, amikor felismerik a názáreti Jézus föltámadásában és működésében az ő Messiás mivoltát, ezzel már tanúságot tesznek az ószövetségi várakozások fényében az ő királyságáról, hiszen a Messiás, a „Fölkent” szó éppen erre utal. Mindenesetre azt látnunk kell, hogy Jézus a saját maga módján  értelmezi küldetését. A politikai és hatalmi hangsúly helyett az emberek megváltoztatása, Istenhez vezetése a fő célja. Az e világi típusú országszervezés helyett a lélek, a szív útját irányítja Isten felé. Népet gyűjt Istennek, az elveszett után megy, felkínálja Isten uralmát, a megtérés lehetőségét, de nem e világi, uralkodói módszerekkel, nem kényszerítő parancsszóval, hanem az üdvösség meghirdetésével. Ez nem e világ stílusa, amely hozzászokott a hatalmi szóhoz és általában az erősebb jogát ismeri el. Így Krisztus királysága és egyáltalában műve, az általa adott üdvösség, emberi mércével mérve, mindig magában hordoz valami bizonytalansági tényezőt, amit csak a hit múlhat felül.
Az evangélium is kettős optikával láttatja Krisztus királyi uralmát. Egyrészt a kereszten vergődő, a halállal szembenéző Jézust mutatja, akinek műve emberileg kudarcra ítéltetett, gúnyolódás tárgya. Másrészt ez a Jézus a jövendő teljhatalmú letéteményeseként mondhatja a megtérő latornak: „Még ma velem leszel a paradicsomban.”
Nagy a kísértés, hogy életünket csak a megélt pillanatok első  benyomásai szerint értelmezzük. Van mélyebb látásmód is, amelyre a hit segít, és amely képes megragadni a felszín mögötti lényeget. Ez a látásmód segít annak felismerésében, hogy Krisztus, mint a mindenség királya, egyéni sorsunkat is irányítja, vezeti, mégpedig személyes odafigyeléssel, hiszen ő a Jó Pásztor, aki ismeri juhait és nevükön szólítja mindegyiket.