Az még csak rendben lenne, hogy törekednünk kell az egészséges életmódra, azonban születésével mindenkinek ott lebeg Damoklész kardja a feje fölött. Nem tudhatjuk, hogy mikor kell igénybe vennünk azt az egészségügyi szolgáltató hálózatot, amelynek fenntartásáért jelentős mértékben megcsonkítja jövedelmünket a hatalom.

Hallani mindenféle anomáliákat az egészségügy területéről, okkal vagy tán ok nélkül. Itt, Törökbálinton abban bíztam, hogy ezek csakis mindig másutt fordulhatnak elő. Aztán mikor kényszerűségből mégis a „rendszer(telenség)hez”kellett fordulnom, megtudtam, mit jelenthetett egykoron az a kifejezés: balkáni állapotok.
A történet úgy kezdődött, hogy a háziorvosunk – nyilvánvalóan szakmai – döntése alapján fel kellett keresnem a helyi reumatológiai szakrendelést. Beutalóval a kezemben először az interneten megnéztem a bejutás módozatait. A szomszédos Budaörsön csak 1,5 hónapra tudtak időpontot biztosítani. Fájdalmaim miatt ez járhatatlan útnak tűnt.
Maradt még itt helyben a tüdőgyógyintézetünk. Itt hetente egy alkalommal, hétfőn 14–18 óráig van lehetőségem szakorvoshoz kerülni. Ott azt írják, hogy a beutaló mellé időpont-egyeztetés szükséges.
Mikor időpont-egyeztetés céljából telefonálok, közlik, hogy az a rendszer már megszűnt. Jöjjek rendelési időben és sorra fogok kerülni.
Kivártam hát a következő hetet – ami nem volt könnyű a reumás fájdalmaim miatt – és elmentem a szakrendelésre. A váróban aztán enyhén szólva megmosolyogták a naivitásomat.
– Ugyan kérem – mondták a tapasztaltabb várakozók –, ez nem így működik. Akár már indulhat is haza.
– Tudja kérem – tájékoztatott szívélyesen az egyik –, a rendelés kezdete előtt 1-1,5 órával 15 darab sorszámot kihelyeznek a váróban lévő kisasztalkára.
– A múlt héten 2,5 órával előbb tették ki! – kontrázott egy másik várakozó.
– Ilyenkor aztán – folytatta az előbbi – ügyesnek kell ám lenni, mert már többen is várják a sorszámok kihelyezését. Megindul a „kutyamarakodás a koncon”. Aki kapja marja! Majd aztán sorra kerülhet többórás várakozás után a szerencsés sorszámmal rendelkező.
– Nekem is csak a második héten sikerült sorszámot kaparintanom – közli az előbbi kontrázó –, majd további fejek bólogatva nyugtázták a hallottakat.
Néhány várakozóval még elismételtettem az előbbieket. Rá kellett jönnöm, ez cseppet sem vicces, mert mindenki igazolta a hallottakat. „Bizony kérem ez így van!”
Lehorgasztott fejjel és fájó ízületeimmel kifelé bandukolva még bíztam benne, hogy utánam szalad egy tévéstáb, a rendezővel együtt, és közlik velem, hogy: Ugyan ne menjen sehová, ez csak egy tréfa volt. Hát persze, hogy tréfa. Hát hogyan nem jöttem rá, hogy ez csakis tréfa volt? Ilyen nyilvánvalóan nem történhet meg egy rászorult, beteg emberrel korunkban, itt Magyarországon.
Aztán se stáb, se orvosi ellátás. Otthon nyugtáztam a lehetőségeimet.
Jövő héten hétfőn ismét kiveszek egy nap szabadságot (a háziorvossal együtt ez már a harmadik lesz). Odamegyek reggel 8-ra – mert ugyebár nem tudni, hogy mikor jelenik meg a sorszámszóró személyzet. Viszem magammal nagyapám régről megörökölt esernyőjét, mert annak óriási kampója van. A céduláért folyó test-test elleni küzdelemben ez jól fog jönni.
Bukósisak, motoros ruha a saját védelmem érdekében. Ez így majdnem jó lesz. Befutó leszek, akárki meglátja.
Csak az ízületeim, csak azok ne fájnának, akkor már egészen jó eséllyel indulhatnék a rendelésre való bejutásért folyó küzdelemben.
Igaz! Akkor meg minek?