A legtöbb fény és a legkevesebb sötétség napját, az év legrövidebb éjszakáját ősidők óta számon tartják az emberek, virrasztással és tűzgyújtással ünnepelik.
Szentiván éjjelén nem is olyan régen még a határban rakott nagy tűz mellett töltötte az éjszakát az egész falu, énekkel, tánccal ünnepelve. Európa számos vidékén még napjainkban is él a tűzgyújtás szokása.
A néphit úgy tartotta, hogy Szent Ivánkor virágzik a páfrány. Az aranyosan pompázó virág kárász életű, elhervad és elenyészik. Aki viszont rálel a pillanatra, amikor kitárulkozik, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A páfrány virágát láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A néphit szerint lehetetlen megszerezni, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre.
Palócföldön a lányok miután kialudt a tűz, a kenderföldre mentek és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, amelyikük helyén a letiport kender feláll, egy éven belül férjhez megy.
A tűz különféle maradványait kitűnő amulettnek tartották. Hamuját a földekre szórták, távol tartandó a kártevőket. A félig égett nagyobb faágakat az eresz alá erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől, az elszenesedett kisebb gallyakat pedig az emberek és az állatok rontásának elhárítására használták.
Az összetartozást erősítő szokás volt, hogy ezen az éjszakán a gazda kioltotta otthon a tüzet a házi tűzhelyén, és a közös nyárközépi máglyáról hazavitt zsarátnokkal gyújtotta meg újra.