Egy tábori konyhás naplójából

Július 15. szerda

Furcsa, különleges hely a Bakony. Hegyei nem olyan magasak, mint a Mátra. Mégis van benne valami vadság, valami érintetlenség. Talán az erdélyi rengetegekre emlékeztet, csak valamivel kisebb. A bükkerdők itt nem a Pilisben tapasztalt nyugalmat és békét árasztják.

Ha az ösvényeket járod, sosem tudhatod, mit rejt a következő forduló. Kis patak kanyarog a bokrok alatt. Úgy tűnik, a medre még egészen fiatal, mintha nem régen folyna errefelé. Később egy nagy, sziklás patakmederre lelsz, de nincs benne víz. A hely titokzatosságát csak fokozza, hogy a turistajelzések is meglehetős rejtélyességgel követik egymást, próbára téve még a legtapasztaltabb túrázókat is. Az erdő közepén egy hosszan elnyúló patak menti réten állítottuk fel a tábort. Szép az idő, mindenkinek jutott jó sátorhely. A konyhasátor felállítása is elsőre sikerült! Ügyesek vagyunk, csak egy kicsit éhesek…

Július 16. csütörtök

Az éjjel elkapott bennünket egy vihar. Félelmetes volt, ahogy az óriási fák zúgtak, recsegtek, ropogtak felettünk. Néhány sátor be is ázott, de a gyerekek ügyesen elvezették a vizet, és a nap is kisütött. Már száradnak a hálózsákok. A rőzseállás is tele van, és hamarosan hozzákezdünk az ebédfőzéshez. A reggeli mise nagyon szép volt. Jó, hogy itt vagyunk. Ma tábori napunk van. A gyerekek Julika nénit hallgatják, aztán a csoportvezetők irányításával beszélgetnek az adott témáról. „Uram! Taníts meg minket imádkozni!” Ez a táborunk mottója. Krumplitisztítás közben mi is erről beszélgetünk a konyhán. Nagyon csendesen, hogy ne zavarjuk a gyerekeket. A beszélgetés egyre jobban rádöbbenek, hogy nagyon sokat kell még tanulnom…

Július 17. péntek

Ma könnyű napunk volt. A gyerekek kirándultak, így egy egész napunk volt megfőzni a vacsorát, és megszokni a darazsakat, a kullancsokat, szúnyogokat és egyéb élősködőket. A csapat fáradtan és éhesen érkezett haza. Mindent megettek az utolsó cseppig. Este nem kellett ringatni őket.

Július 19. vasárnap

Tegnap nem tudtam írni. A gyerekek itthon voltak. A délelőtti foglalkozás közben látogatóink érkeztek. A két fiatalember a cserkésztáborból jött, hogy figyelmeztessenek bennünket, óriási vihar közeledik. Már hallottunk róla, de addig nem vettük komolyan a dolgot. Mégis, a figyelmeztetés hatására ebéd előtt megerősítettük a sátrakat, beszedtük a száradó ruhákat, gyűjtöttünk még egy kis száraz rőzsét. A nap sütött, szellő se rebbent, de a darazsak elég idegesen viselkedtek, és az erdő is hallgatott. Aztán fél egy körül egyszer csak percek alatt alkonyati sötétség borult a táborra. Előbb a szél csapott le, és az erdő nyögni, recsegni kezdett körülöttünk. Éppen elindultunk a nagy bográccsal a közösségi sátor felé, ahol a gyerekek az ebédet várták. Mire megtettük a húsz métert a két sátor között, a fejünkön már kopogtak a diónyi jegek, aztán leszakadt az eső. A szél, az erdő, a sátor tetején doboló eső olyan hangzavart keltett, hogy alig hallottuk egymást. A kicsik féltek, de a nagyobbak, sőt még a felnőttek is ijedten tekintgettek egymásra. Körülöttünk üvöltött az erdő. Hallottuk a kidőlő fák recsegését… De aztán Eliza elővette a gitárját, és felcsendült az ének: „Nézz testvér fel, az Úr van itt! Lángoljon a szívünk!” A két petróleumlámpa fényében ötven gyerek énekelt. Szólt a gitár, és már mindenki mosolygott. Nem is hallottuk a körülöttünk tomboló természetet. Aztán az ebéd is elfogyott, bár a tészta kicsit megázott, amíg átért a konyhasátorból. Aztán ömlött az eső órákon át. Több sátor vízben állt. De ahogy elállt, azonnal előkerültek az ásók, csákányok, és néhány óra múlva, mire besötétedett, sikerült a mocsár nagy részét lecsapolni. Estére nagyon hideg lett, és ma reggel, amikor hajnalban felkeltünk reggelit és szendvicseket készíteni, a lavórban a fagyos víz égette a kezemet, mint télen, ha hógolyót gyúrok. A tábor kirándulni ment. Legalább nem fáznak, de valószínűleg úgy jönnek majd haza, mint a kismalacok, mert az erdőben nagyon nagy a sár.

Július 24. péntek

Nem akarom elhinni, hogy elrohant ez a tíz nap. Nem írtam a tábori olimpiáról. A vidám játékokról. István atya szívszorítóan szép, őszinte miséiről. Arról, hogy milyen szabadnak és boldognak érzi magát az ember gyónás után, amikor tisztába kerül önmagával, a hibáival, és rájön, hogy miben kellene változtatnia, hogy jobb lehessen…
Hála konyhás társainknak, a tábor utolsó napján hárman végigjárhattuk a gyerekek előtt a táborzárók nagy akadályverseny-túráját. Mivel az állomásokon nem tudták, hogy a gyerekeket megelőzve a konyhások egy csapata is meglátogatja az állomásokat, pontosan azt élhettük át, mint az utánunk érkező gyerekek, amikor rátaláltak egy-egy állomásra.
Bakonybél falujában, a kis közértben gyakran találkozni indiánokkal vagy egyenruhás cserkészekkel, akik a hegyekben táboroznak. Így aztán meg sem lepődtem, amikor félórai gyaloglás után az egyik ösvényen egy római katonát pillantottam meg. Mellén összefont karral, komor képpel állt az úton és várt. – Áve! – intettem oda neki, és mentem is tovább. Társaim, akikkel a tábor konyháján dolgoztunk, jót nevettek, hogy nem vettem észre, a katona mennyire hasonlít táborunk egyik csoportvezetőjére. A római katona elmesélte, hogy ezen az állomáson a gyerekek próbára tehetik, mennyire bíznak meg társukban, barátjukban.
Néhány perces gyaloglás után egy ligetes zugra találtunk, ahol egy ferences barát a kitartásukat és állóképességüket tette próbára. Ahogy csendben továbbhaladtunk, többször volt bennem egy kis félsz, hogy nem jó felé megyünk, de a következő pillanatban mindig megpillantottunk egy élénk lila szalagot, ahogy a szélben lobogva mutatta melyik úton haladjunk tovább. Bolla Julika hitoktató előttünk járt, és szokásához híven mindig kisegített minket minden bajból.
Egyszer csak egy sziklás szakadék tövében találtuk magunkat. A fák között egy nagy kőszikla tetején szép Szűz Mária szobor állt. Előtte egy francia parasztlány térdelt. Szemét a szoborra emelve összetett kézzel imádkozott. Úgy tűnt, észre sem vette érkezésünket. Szent Bernadett még csak tizennégy éves volt, de olyan beleéléssel, odaadással imádkozott, hogy megjelent neki a Szűzanya, és ezen a helyen gyógyító forrás fakadt a sziklafalból. Talán ez volt az a kis patak ott feljebb az erdőben? Bernadett a gyerekek tudását tette próbára. Vajon ki mennyire ismeri jól a Szentírást?
Tovább haladva egy csendes völgyben sebesült német katona feküdt. Egy apáca térdelt mellette. Ezen a helyen a gyerekek az irgalmasság, a segítőkészség próbáját állhatták ki.
Az út a falun keresztül folytatódott tovább, és még számos próbát tettek, amíg fáradtan, de vidáman visszatértek a táborba. Mire megérkeztek, a vacsora is elkészült.
Még el kell mosogatni. Holnap hazamegyünk…

Közösség  – azt hiszem, ebben áll a nagy titok.