Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.

Ígéret és emlék – emlék és ígéret
A Biblia olvasása közben jólesik látnunk, hogy olyan emberek közé  keveredtünk, akiket nagyon egyszerű, józan életszemlélet jellemez. Jónak mondják, amit mi is annak találunk, s elszorul a szívük, ha az élet nehézségeivel találkoznak. Hajdanán a próféta nem mondta nekik, hogy ha emelkedettebb lélekkel viselik a nyomorúságot, akkor abból valami jó fakadhat. Inkább azzal biztatja őket, hogy eljön az idő, amikor Isten minden bajtól megszabadít. A vakok szeme megnyílik, a süketek hallani, a némák beszélni fognak, és a sánták talpra ugranak. Ez a remény évszázadokon át sok-sok embernek erőt adott ahhoz, hogy jobb kedvvel tűrje a fogyatékosságokat, amelyekkel együtt született vagy amelyek valamilyen baleset folytán rászakadtak.
Jézus úgy jelent meg, mint aki körül valóra válnak Istennek ősi, nagy ígéretei. Egyszer sem olvassuk, hogy annak, aki gyógyulást keresett nála, azt mondta volna: jobb neked, ha nyomorék, vak vagy süket maradsz, lelked javára válik a szenvedés, az örök életre szóló érdemeket szerezhetsz vele. Úgy látszik, ezek között a nagyon egyszerű emberek között Isten a jóságát akarta megmutatni. Hadd örüljenek, hogy Isten elég hatalmas; hogy minden nyomorúságukból kiemelje őket, és elég figyelmes is, komolyan veszi, ami az ő földi életüket megkeseríti.
De mit hagyott miránk, akik térben, időben messze vagyunk tőle? Elsősorban az Isten szeretetéről szóló örömhírt, a nagypéntek és a húsvét titkát, az örök élet reményét. De ránk hagyta csodatetteinek emlékét is. Néha talán megirigyeljük azokat, akik süketnéma barátjukat, rokonukat elébe vihették, s örvendezhettek annak, hogy meggyógyítja. Aztán mégsem szomorodunk el. Nem hozzájuk hasonlítunk, hanem e tekintetben inkább az ószövetségi emberekhez. Ők könnyebben viselték a nyomorúságot, mert reménykedtek a Messiásban. Mi meg emlékezünk rá. Tudjuk, hogy egyszer itt járt, volt, akit meggyógyított, s hisszük, hogy most is velünk van, minket sem szeret kevésbé, mint azokat, akikkel akkor találkozott.
Életünkben itt is, ott is megújulnak, jelen valóvá lesznek Jézus csodái, nemcsak átvitt értelemben, hanem a maguk egészen konkrét valóságában is. De az az egyensúly, amelyet Jézus saját életében kialakított a gyógyítás meg az Evangélium hirdetése, a kereszthordozás és a feltámadás közt, a mi életünkben új, sajátos követelmények közt alakul újjá. Mi is volna, ha folytonos, látványos csodák szegélyeznék az igehirdetés útját? Ezek közt rég elveszett volna a lényeg: még maguknak a csodáknak a jelentése is.
Jézus csodatevő hatalma manapság nem olyan látványosan, nem olyan förgeteges nyilvánvalósággal érvényesül, mint az alatt a három esztendő alatt, amelyet látható emberi szolgálatban közöttünk töltött. Ma úgy segít a betegeken, hogy lelket, leleményt ad a hozzátartozóiknak: ne hagyják magukra őket. Ránk hagyta azt a felelősségtudatot, hogy amit a legelesettebbekért teszünk, azt érte tesszük, amit tőlük megtagadunk, azt tőle tagadjuk meg. S ránk hagyta saját szenvedésének példáját is: a maga kedvéért nem kért csodát, végigjárta a szenvedés útját, s azon jutott el a húsvét dicsőségéig. Ha a szenvedésben egyek vagyunk vele, valami ránk ragyog majd a húsvét fényéből is!