A Dalerdő története

Ugrit valami furcsa, de nagyon jóleső melegség járta át. Hasonlót csak akkor érzett – és az már igen réginek tűnt –, amikor otthon, a verébfészekben a testvéreire vagy Verébmamára pillantott. Ugri lehajtotta a fejét, csőröcskéjén két picike könnycsepp gördült végig.

– Mi a baj – kérdezte szelíden Béli –, a testvéreidre gondolsz?
– Igen, meg a mamára.
– Megtaláljuk őket, hidd el – vigasztalta a holló. – Tudod mit? Elmondom neked a Dalerdő történetét. Pedig azt ám csak ketten ismerjük a Szárnyerdő lakói közül: Unuh és én. De most már te is a barátom vagy, ismerned kell hát neked is. Kicsit megcsippentem a bal szárnyadat, így, felugrunk erre a fatuskóra… Hopp! Most helyezd magad kényelembe, mesélni fogok.
Béli mély lélegzetet vett, aztán belekezdett:
– Ezen a helyen, valamikor pontosan harminchárom gyönyörű, sudár fa állt. Olyan sűrű volt a lombkoronájuk, hogy a szél is inkább megkerülte őket vagy inkább átsuhant felettük, de közéjük nem merészkedett. Ebben a csodálatos Dalerdőben rengeteg madár élt. Ami pedig a legcsodálatosabb, hogy mindegyik madár tudott énekelni. Dalolt a varjú, a bíbic, a tövisszúró gébics, a zöldike, a függőcinege, a vadgalamb, a balkáni gerle, trillázott a poszáta, a búbos banka, a jégmadár, a fülesbagoly, a léprigó és a szarka… nem is tudom hirtelen mindegyiket felsorolni. No, de nehogy elfelejtsem: legszebben talán a veréb tudott énekelni, naphosszat gyönyörködtette dalával az erdei népet. Ide jártak zenét hallgatni az őzek, a szarvasok, a rókák és a borzok, még a vonuló madarak is le-leszálltak egy kis dalestre. Képzelheted, kicsi Ugri, milyen boldogság volt itt az élet. Naphosszat szóltak a szebbnél-szebb dalok, éjente pedig halk, álomhozó hangon fuvoláztak a baglyok. A fiókák zeneiskolába jártak, a felnőttek dalárdát alakítottak, az öreg madarak pedig önmaguk örömére dudorásztak. Hej, de sok szép éneket tanultam akkoriban… Mert, mint azt már biztosan kitaláltad, én is itt éltem. De nem ám ilyen cudar egyedül, hanem a párommal, az én szelíd, mézszívű hollóasszonykámmal, meg… khm… hmm… khm… három fiacskámmal. A szomszédunk meg, képzeld, Unuh és családja volt, innen a mi nagy barátságunk. Nos, nem akarom húzni-halasztani a szót: mesébe illő, igen boldog napok jártak abban az időben errefelé. Azután egyszer csak – és Béli itt egy hatalmasat sóhajtott – megjelent az Ember. De te még biztosan nem láttál Embert. Az Ember olyan, mint Hosszú Láb, a gólya. Ja, hogy még gólyát se láttál… Hát akkor megpróbálom elmagyarázni: az Embernek kicsi, puha csőre van, de furcsamód nem azzal eszik, a szárnyát lógatja, mintha eltörött volna. Toll helyett meg tiri-tarka dolgok csüggnek az oldalán. Nagyon ritkán énekel és sohasem repül. Nos, ennek az Embernek valami régi vitás ügye lehetett az egyik szélső fával, mert nekiesett, ütötte-vágta, szegény fa pedig kidőlt, kettétörve a mellette álló fácskát. Ekkor mondta legeslegelőször itt az erdőben azt a varjú, hogy „kár”. Hanem az Ember egyre mérgesebb lett: furcsa micsodákkal meghossza­bbította repülésre alkalmatlan szárnyait, sivított-visított, zörgött-hörgött és kerregett. A fák pedig dőltek, dőltek, dőltek… A varjú egyre többször mondta, hogy „kár”, énekelni pedig se ideje, se kedve nem maradt. A madárnép sem dalolt már olyan sokat és szépen: aki csak tehette, fejvesztetten menekült. Ugyanis szomorúság költözött a Dalerdőbe, minden fával otthonok, odúk és fészkek, tojások és fiókák pusztultak. Az Ember meg csattogott, sivított-visított és zörgött-hörgött tovább a micsodáival. Végül elfogyott a Dalerdő színe-java. Ám az Embernek ez sem volt elég: Piros Forrósággal, a tűzzel árasztotta el a megmaradt fákat, bokrokat. Nem maradt senki, nem maradt semmi. Unuh és én éltük csak túl ezt a szörnyűséget, nem is tudunk azóta énekelni. Hát ez a történet, Ugri, s így lettem én ennek a valamikori csodaszép, csoda jó Dalerdőnek, vagyishogy a Dalerdő Hűlt Helyének az őrzője. Unuh pedig, szegény, fordított életű bagollyá változott. De ez már nagyon régen volt. Azóta sok madár újra dalol…
Béli elhallgatott.
– Szegény Béli, szegény Unuh – könnyezett Ugri. – Ezek szerint a te, a ti családotok…
– Igen. Úgy repültek messzire, hogy itt vannak. Nagyon sokan úgy repültek akkor messzire, hogy itt vannak. Ezért őrzöm itt a csendet.
– Azok a madarak, akik újra énekelnek, elfelejtettek mindent?
– Nem elfelejtették, hanem nem tudják.
– Én ezt nem értem…
– Nem baj, Ugri. Ilyen az élet. Az élet énekel a madarakból. S ez így helyes. Akik messzire repültek, azok is ezt akarnák.
– Én veréb vagyok, nem tudok szépen énekelni, de most valahogy nincs is hozzá kedvem. Akkor bennem… igazából nincs is élet?
– Ugyan, csak szomorú vagy. Ha megtaláljuk a testvéreidet, majd énekelsz.
– Nem hiszem – ingatta csöpp fejét Ugri. – Boldog leszek, az biztos. Csakhogy a szomorúságod nekem is szomorúság, és még Unuhét is érzem, tehát legfeljebb csiripelni fogok. Egy egészen picit…
Béli, a nagy holló elhomályosuló tekintettel nézett a messzeségbe, majd koromfekete szárnyát kiterjesztve megsimogatta Ugrit, de nem mondott semmit. Ez a csend most jóságos volt, barátságos, melengető. A kisveréb úgy érezte, hogy közel, nagyon-nagyon közel került az ő szíve a hollóéhoz. De Unuhéhoz is, mert Béli egy kicsit a baglyot is jelentette… S bármilyen parányi is a verébszív, Verébmama és a testvérek mellé kényelmesen elfért a két hatalmas madár iránti szeretet.
Ugri és Béli annyira elmerültek a gondolataikban, hogy észre sem vették, amikor Unuh leereszkedett a közelükben. Igaz, a baglyok mesterei a hangtalan repülésnek.
– Hát ti? Megkukultatok? – rezzentett rájuk Unuh.
– Mi? Hogy? Dehogy! – ocsúdott fel Béli. Majd kajánul megkérdezte a bagolytól:
– Nocsak, barátom, hát ti egyedül jöttél?
Ugri kissé elfordult, nehogy Unuh észrevegye, hogy kuncog.
Béli azonban hangosan elnevette magát. Unuh idegesen felborzolta homlokán a tollat.
– Üveki doktor nem volt otthon – hadarta. – Pedig neked nagy baj lehet a fejedben, Béli. Unuh vagyok…
– Tu-hu-do-hom…
– …és egyedül jöttem!
– Lá-to-ho-hom… – hahotázott a holló. Ezt már Ugri sem bírta tovább, vékony hangocskáján felkacagott.
– Ihihihi–hihihihi! Hiszen mindenki egészséges!
– Tessék? – értetlenkedett a bagoly.
Béli nagy nehezen abbahagyta a nevetést, és elmagyarázta Unuhnak, hogy micsoda félreértés áldozatai lettek. A távolság, a fűroppanás, az aprócska Ugri… Mire a végére ért, már Unuh ábrázata is derűsebb lett. Ám valami furcsa, egészen ijesztő fájdalom csillogott a szemében.     Ezt azonban csak öreg barátja, Béli vette észre.