Törökbálint és Budaörs nemcsak földrajzilag fekszik közel egymáshoz, hanem a két település múltjában is számos közös pont van.

A török XVII. század végi kiűzése után a Habsburg-uralkodó és a magyar nagybirtokosság az ország lakatlan területeinek betelepítésébe kezdett, így kerültek rácok, majd németek 1701-től Törökbálintra és 1721-től Budaörsre. A XVIII. század első felében kibontakozó pestisjárvány mindkét településen komoly áldozatokat követelt, ennek emlékére 1711-ben kápolna épült Törökbálinton – a budaörsi Plébániatemplom kertjében pedig Szent Vendelnek állított szobrot a németség a fertőző betegség emlékezetére. A budaörsi plébániát 1744-ben, míg a törökbálintit 1702-ben alapították, a katolikus templomot mindkét településen a XVIII. században építették. A községek urai nagybirtokosok voltak: Törökbálinton a Mailáth-család, Budaörsön a Zichyek voltak a tulajdonosok, felvirágoztatva a társadalmi, gazdasági és kulturális életet. A terület természeti adottságaiból adódóan a szőlő- és őszibarack-termesztés, valamint az állattenyésztés virágzott.  A két településen pezsgő egyesületi és zenei élet bontakozott ki, olvasókörökkel, egyletekkel, közösségformáló rendezvényekkel. Az összekapcsolódást 1914-től HÉV-vonal is jelezte, ami az 1960-as évekig közlekedett Törökbálint és a budapesti Szent Gellért tér között. Ahogy a törökbálintiak közül sokan hallgathatták a budaörsi születésű Herczog Szilveszter fúvószenei szerzeményeit, úgy a budaörsi munkások egy része közösen dolgozhatott a törökbálintiakkal a község határán álló Saxlehner keserűvízgyárban is. Lány- és fiúiskola mindkét településen működött, Törökbálinton a jezsuita rend irányította a tanítást, Budaörsön pedig a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek vették ki részüket az oktatásból. Az „erős emberek” egyik településről sem hiányoztak: Törökbálinton 1872 és 1900 között Zimándy Ignác plébános teremtett aktív közösségi életet, Aubermann Miklós – aki 1925 és 1944 között végezte papi szolgálatát – Budaörsön máig a helybeliek emlékezetében él. A budaörsi Heimatmuseum a helytörténész Riedl Ferenc nevét vette fel, a törökbálintiak a tudós és szervező Leber Lajos emlékét állíthatják középpontba: mindketten oroszlánrészt vállaltak a német identitás hazai megőrzésében, a kulturális hagyományok megtartásában – nemcsak Magyarországon, hanem az elűzetés után a délnémet területeken is. Míg Riedl Ferenc 1952-ben adta ki Budaörs történetéről és hagyományairól szóló könyvét, addig Leber Lajos a kitelepített németek lapját (Unsere Post) hozta létre és szervezte a mariazelli zarándoklatokat is. A két település múltját a közös tragédia is szorosra fűzte: amikor 1946 februárjában az utolsó kitelepítő transzport kigördült Budaörsről, néhány nappal később megkezdődött a törökbálinti németek elűzetése – az elbeszélések szerint az utolsó budaörsieket szállító vagonokban már törökbálintiak is voltak…
Közös múlt – közös sors: a ma is élő német közösségek tovább ápolják az 1986-tól várossá lett Budaörs és a 2007-ben városi rangot kapott Törökbálint közötti kapcsolatot.

Saures (savanyú máj) aus Grossturwall/Törökbálint
Hutschneider Rózsi néni receptje
Hozzávalók: 1 kg hús
½ kg máj
2 nagyobb fej hagyma
4-5 evőkanál liszt, zsír, 2-3 babérlevél, só, bors, pirospaprika, ecet, paradicsomlé

2 fej nagyobb hagymát összevágni, bő zsírban megdinsztelni. Kockára vágni az 1 kg húst, és erre a megdinsztelt hagymára rádobni, és addig párolni, amíg megpuhul. Ha megpuhult ráteszünk ízlés szerint: sót, pirospaprikát, majoránnát, borsot és 2-3 babérlevelet. Összekeverve rátenni erre a fél kg kockára vágott májat, ezt is puhára párolni (kb. 5 perc). Ezután liszttel (kb. 4-5 evőkanál) beszórni (bestaubolni) átkeverni, és amennyi vizet felvesz felengedni. Néhány csepp ecettel, paradicsomlével ízesíteni.