Nyolc művész alkotott két héten keresztül a 10. Nemzetközi Művésztelepen Törökbálinton. Két művész, Balázs István festő és Petrovits István szobrász Sepsiszentgyörgyből érkezett, hogy társaikkal együtt alkothassanak. Kettejükkel beszélgettünk a mögöttük álló hetekről.
– Hogyan érezték magukat az elmúlt hetekben?
– Balázs István: Én nagyon jól éreztem magam. Harmadszorra vagyunk itt mind a ketten, ebből kétszer voltunk együtt.
– Petrovits István: Nagyon jó volt újra találkozni a régi ismerősökkel, új emberekkel ismerkedtünk meg. Közösen dolgozunk, sokat beszélgetünk, erről szól ez az egész. Kikapcsolódunk. Ez nem olyan, mint egy kirándulás vagy egy nyaralás, ahol nem tudod, kikkel kerülsz össze, itt megvannak a közös témáink, van miről beszélgetni. Olyan ez, mint a kórusban az együtt éneklés.
– Mennyire inspiráló a közös munka?
– P. I.: Mivel ez egy nemzetközi művésztelep, mindenki máshonnan jött, máshol tanult, máshogy dolgozik.
– B. I.: Ha nem is minden mozdulatát követed a kollégának, de azért időközönként odanézel rá. Megmondjuk egymásnak, hogy mi tetszik, mi az, amit másképp csinálnánk. Mindig lehet abból tanulni, ahogy a másik dolgozik. Nem szégyen elismerni, ha a másik valamit jobban megoldott, a közös munka előrevisz.
– Hogyan nézett ki egy napjuk?
– B. I.: Nem vagyok az a típus, aki reggel beül a műterembe és letudja a napi penzumot. Nálam a festés nem robot, nem ebből élek. Pont ezért van egyfajta szabadságom, csak akkor fogok pasztell rudat a kezembe, ha úgy érzem, hogy van valami mondanivalóm. Közös középiskolai tanárunk mondta, hogy a festő akkor is fest, amikor nincs ecset a kezében.
– P. I.: Akkor kell dolgozni, mikor úgy érzed, hogy most tudsz, ha nem érzed úgy, akkor elmész sétálni az erdőbe. Amúgy a közös reggeli után általában ki-ki elmegy a saját alkotóhelyére, a festők a művelődési házban, a szobrászok a Scheiblinger udvarban alkottak.
– Mennyire hasonlítható össze ez a művésztelep egyéb művésztelepekkel?
– P. I.:  Én 1973 óta szinte minden évben voltam művésztelepen, többnyire Magyarországon, de voltam Németországban, Csehországban, Bulgáriában. Számomra a törökbálinti művésztelep egy jó pihenés.
– Mit kell önökről tudni? Honnan jöttek, mivel foglalkoznak, ha éppen nem alkotnak?
– P. I.: Mindketten Erdélyből érkeztünk. Én egész életemben tanítottam, nem mintha annyira szerettem volna az iskolát, de a sors így hozta. Közel negyven évig tanítottam, az utóbbi években egy művészeti szakközépiskolában. A pedagógiai munkásságomon kívül szobrászkodom, kőből, fából és bronzból dolgozom. Van vagy huszonöt felállított köztéri szobrom, többek között Ukrajnában és Romániában, Magyarországon a Nyírségben. Tokajban van egy Szent László mellszobrom, Detken pedig egy Európa kapum. A táborban készített szobraim nem köztéri szobrok, de vannak olyanok is, amelyek beillenek egy polgári lakásba, és voltak már ilyen irányú felkéréseim is.
– B. I.: Én rokon szakmában kerestem a kenyeremet, ugyanis miután a művészeti középiskola után nem sikerült bekerülnöm a képzőművészeti egyetemre, építésznek tanultam. Nem mondhatok magaménak olyan festői munkásságot, mint mások, de az, hogy nem ez a fő elfoglaltságom, számomra előny. Nem kellett kompromisszu­mokat kötnöm, nem kellett a megélhetéshez olyan képeket festenem, amelyeknek nincs sok közük a művészethez. Azon a festményen, amelyet valaki robotként alkot, ez meglátszik. Nem egy festő van, akinek láttad tíz munkáját és láttad az összest, hiszen ugyanazt csinálták egész életükben.
– Milyen élményekkel mennek haza?
– B. I.: Én életemben összesen négyszer voltam művésztelepen, de a mostani társaságról el kell mondanom, hogy nagyon kvalitásos résztvevők voltak itt. Mikor megláttam felrakva a munkákat, nagyon meglepődtem, hogy mennyire jók. Törökbálintot nagyon jó kis falunak ismertem meg, bár az utóbbi időkben, mintha kicsit túlnőtte volna magát. Nagyon jó hangulata van a településnek, szépek a terek, és ami nagyon megfogott, azok a szép kertek, a növényzet és a fák.
– P. I.: Nekem a fákhoz csak annyi közöm van, hogy abból dolgozom, de az emberek nagyon érdekelnek. Sok kedves, szimpatikus emberrel ismerkedtünk meg, és nagyon sok új barátot szereztünk.
– Visszajönnének, ha hívnák önöket?
– P. I.: Ha időm engedi, mindenképpen.
– B. I.: Szívesen.