Oravecz István ott volt a művésztelep alakulásánál. Az első tíz alkalom után úgy érzi, hogy az alkotótábornak megújulásra van szüksége. Erről, valamint az indulásról és az első tíz alkalom tapasztalatairól beszélgettünk vele.

– Hogyan indult a művésztelep?
– Szalczinger József a Faluszépítő Egyesület nevében jött azzal az ötlettel, hogy a 2000-es nagy jubileum alkalmából csináljunk egy művésztelepet. Néhányan elmentek meglátogatni egy pár hasonló helyet, hogy tapasztalatot szerezzenek. Mivel ötletükre kaptunk támogatást az önkormányzattól és szponzoroktól is, belevágtunk. Már az elején fontosnak tartottuk, hogy határontúli magyarok és külföldi művészek is mindig legyenek a meghívottak között. Egyrészt olyan művészeket akartunk meghívni, akik el is jönnek – erre Hadik Gyula bácsi neve sokaknál garanciát jelentett. Másrészt olyanokat, akiknek a munkái közérthetők. Ezenkívül nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatalabb korosztály is képviselje magát a telepen. Azt kértük a művészektől, hogy lehetőleg a hely ihlette témák szerepeljenek a képeken. A telep nem ideológiák vagy valamely művészeti irányzat mentén szerveződik.
– Kik voltak az alapítók?
– Az önkormányzat, a Kultúra-043 Közalapítvány, a Faluszépítők Egyesülete és az Első Kör. Írtunk egy alapítólevelet, amelyben lefektettük, hogy kinek mi a feladata. Az is az okirat része volt, hogy mindenki jelezze, ha valami gondja adódik valamelyik évben, ha olyan információ birtokába kerül, ami érinti a telepet. Sajnos az utóbbi években egyáltalán nem tudtunk leülni egymással, hogy kiértékeljük az elmúlt heteket.
– Egy rövid statisztikát lehet készíteni az elmúlt tíz alkalomról?
– Számos országból megfordultak a művésztelepen: Ausztráliából, Skóciából, Németországból, Ausztriából, Lengyelországból, Ukrajnából, Romániából, Szerbiából, Montenegróból és persze Magyarországról. Egy évben általában nyolc főt szoktunk meghívni, ez – mivel valaki többször is volt – körülbelül ötven embert és már vagy száz művet jelent. A művésztelepen való részvétel feltétele, hogy a művész az itt készített alkotásokból egyet a településnek adományoz. Mostanában divattá vált, hogy a művészek nem csak egy, hanem több művet is itt hagynak.
– Hogyan látod a művésztelep jövőjét?
– Ahogy a polgármester úr is említette a kiállítás megnyitóján, tíz év elteltével le kell ülniük azoknak, akik tevőleges szerepet vállaltak a művésztelep életében. El kell döntenünk, hogy mi legyen a telep jövője. Eljutottunk a 10. művésztelepig, de sokszor kétséges volt, hogy egyáltalán lesz-e következő, ami többek között annak is betudható, hogy sokan nem gondolták, hogy ez nemcsak úgy magától van. Ez inkább csak egy díszkitűző volt a mellényen, hogy nekünk ilyen is van. Az első művésztelep nem volt professzionálisan kitalálva és előkészítve, ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy el kell kezdeni. Sajnos mindig meg kell várnunk a tavaszt, hogy a költségvetésben kapunk-e pénzt vagy sem, de ez már egy megfelelő előkészítéshez késő, hiszen a művészeket is egy évvel előbb kellene értesítenünk, hogy tudjanak készülni. Tavaly volt olyan művész, aki nem tudott eljönni, mert nem kapta meg időben a vízumot. Úgy gondolom, hogy már az előző évi költségvetésben szerepelnie kellene a művésztelepre szánt összegnek, vagy ha úgy tetszik, az ideiben a jövő évire.
– Mennyire érzik magukénak a helyiek az alkotótábort?
– Sajnos szinte semennyire. Az első években voltak szponzoraink, de ezek már teljesen kikoptak. Nincs rendesen kommunikálva a település lakosságának a művésztelep, ha igazán magukénak éreznék, akkor lennének látogatók, a zöldséges beállítana egy kosár gyümölccsel, a pék péksüteménnyel. Iskolások és felnőttek egyaránt érdeklődéssel követhetnék nyomon az alkotó munkát, szóba elegyedhetnének a művészekkel, ami olykor még nyelvgyakorlásnak sem rossz.
– De ehhez kellene egy megfelelő hely is.
– Az volt az egyik legsikerültebb alkalom, mikor a Falumúzeumban volt a telep. Mivel a település központjában alkottak a művészek, az emberek be-belátogattak, megnézték, ki hogy dolgozik. A művelődési házban eléggé elszeparált helyen alkottak a festők, a szobrászok pedig a Scheiblinger udvarban voltak, ami mégiscsak egy magántulajdon, oda nem biztos, hogy mindenki be mert menni. Amúgy is az lenne a legideálisabb, ha az összes művész egy helyen alkotna. A művésztelepiség az együttlétről is szól. Én már az első időktől kezdve azt próbáltam szorgalmazni, hogy legyen egy állandó épülete a művésztelepnek. Úgy lehetne kialakítani, hogy aludni és alkotni is lehessen benne. Egy ilyen vendégház egész évben működhetne, hiszen a szobákat használhatnák a település vendégei, de az alkotóműhelyekbe is jöhetnének művészek télen-nyáron, akár kézműves foglalkozásokat is tarthatnának benne. Az igazi művésztelepek több turnusban, hosszabb ideig tartanak. Valójában intézményként működnek.
– Jelenleg a szobrászat és a festészet az a két művészeti ág, amelyben alkotnak a vendégek. Nem gondoltatok még újak bevonásán?
– De igen. A következő lépés lehetne a grafika, ezen belül is a sokszorosító grafika, hiszen akkor ezeket a sokszorosításokat reprezentatív célból lehetne ajándékozni, de akár árulni is, és ez hozzájárulhatna a költségekhez. Idén volt tűzzománc, de lehetne textil, kerámia és fotográfia is. Ennek azonban még nem jött el az ideje.
– Olyan sok alkotás gyűlt össze az évek alatt, hogy a művelődési házban nem lehetett mindet kiállítani.
– Nagyon jó lenne, ha egy igazi galériája lenne a településnek, ahol ezeket egyben ki lehetne állítani, hiszen a tíz év alatt több mint száz alkotás került az önkormányzat tulajdonába. A művek nagy része különböző intézményekben van, iskolákban, óvodákban, a polgármesteri hivatalban és a művelődési házban, illetve a könyvtárban. A művelődési ház kiállítóterme nem alkalmas galériának, és a Falumúzeumban sem lehet nagyobb kiállításokat rendezni. Az sem ártana, ha valaki kezelné ezeket az alkotásokat, mert az sincs igazán vezetve, hogy melyik alkotás hol van. Az a tervem, hogy az elmúlt tíz év anyagából egy reprezentatív, kemény kötéses válogatás kiadványt készítek. Ehhez szeretném az önkormányzatot is megnyerni.