Aki nem teniszrajongó, annak is biztosan ismerősen hangzik Czink Melinda neve. Hiszen mindig örül a szívünk, ha magyar sportoló jut a világ élvonalába, legyen szó bármely sportágról. Az elmúlt hónapban szinte minden sporthírben felfigyelhettünk rá, hiszen egymás után lépett pályára a világ legnagyobb teniszviadalain: Párizsban, majd Wimbledonban. A női teniszezők világranglistáján a jelenleg 54. helyen álló teniszező nő rövid pihenésre látogatott haza a szüleihez Törökbálintra, és szívesen mesélt a profi teniszezők világáról.

– Itt nőttél fel Törökbálinton?
– Igen. Régi sváb család a miénk. Ide jártam óvodába, a Zsolnaiban (mai Bálint Márton iskola) az első hat osztályt végeztem el. Az öcsém is oda járt. Kicsi köztünk a korkülönbség, ezért szinte mindent együtt csináltunk. Teniszezni is itt kezdtünk el. Anyukám a Flóra Hotelben dolgozott. Volt ott egy teniszpálya, édesapám ott oktatott és teniszezett éjjel-nappal. Először tízéves koromban mentünk le játszani. Az öcsém akkor volt hét és fél éves. Onnan indultunk.
– Kipróbáltál más sportágakat is?
– A tenisz előtt több sportot is űztünk: úsztunk és dzsúdóztunk is. Amikor az édesapám először levitt minket a teniszpályára, tetszett a játék, de az öcsém sokkal ügyesebb volt, mint én. Eleinte csak játék volt. Édesapám szervezett oktatást velünk egykorú gyerekeknek, velük játszottunk egyszer-kétszer egy héten. Aztán kezdett komolyra fordulni a dolog. Beiratkoztunk egyesületbe, először a Párába, aztán az Építőkbe. Attól kezdve az egész család élete a tenisz körül kezdett el forogni. Mindketten elkezdtünk versenyezni. Egyre többet edzettünk. Átmentünk egy budapesti sportiskolába, és ott érettségiztünk. Minden reggel héttől kilencig edzésünk volt, a tanítás fél tízkor kezdődött. A készségtárgyak hiányoztak az órarendünkből, de különben ugyanazokból a tárgyakból érettségiztünk, mint a többiek. Mindennap volt edzés délután is, hétvégeken meg versenyek.
– Minden reggel úgy ébredtél, hogy hív a pálya, vagy néha eleged lett a sok edzésből?
– Általában nagyon szerettem edzeni. Csak ritkán jött egy-egy kisebb hullámvölgy, de a szüleim mindig átsegítettek ezen. Sohasem erőltettek, mindig volt választási lehetőségem. De láttam, hogy az egész családnak mennyi alkalmazkodással, lemondással jár, hogy mi versenyszerűen sportolunk. Azt nem mondom, hogy nélkülöznünk kellett bármit is, de például nyaralni már nem nagyon tudtunk elmenni, amikor versenyezni kezdtünk. A tenisz drága sport. A nemzetközi versenyekre utazás, szállás, felszerelés, mind-mind sok pénzbe kerül, és a szüleim ezt mind előteremtették nekünk. Az volt a minimum, hogy keményen edzünk és a legjobbat hozzuk ki magunkból. Így visszagondolva is úgy érzem, hogy jó volt így. Az öcsémmel mindketten úgy nőttünk föl, hogy szükségünk volt a mozgásra, a szabadságra. Soha nem szerettünk a szobában ülni. Szerettük, amit csinálunk.
– És a tanulás?
– Nálunk úgy volt, hogy édesapám a teniszben „hajtott” minket, édesanyám pedig a tanulásban. Nem volt mese, tanulni kellett, és meg is lett az eredménye. Az érettségi után választhattam, hogy egyetemre akarok menni vagy a teniszt csinálom tovább. Én a teniszt választottam. Az öcsém viszont tizennyolc évesen abbahagyta a profi teniszezést és elment egy amerikai egyetemre. Pénzügyi szakember lett. Tavaly diplomázott és hazajött dolgozni. Itt él Pesten, és nagyon szereti a munkáját. Pedig tizennégy évesen ő is a világ élvonalában volt a korosztályában.
– Tizenévesként edzettél, tanultál, mindent megtettél, ami tőled telt. Gondoltál rá akkor, hogy egyszer Wimbledonban léphetsz pályára és a világ legjobbjai között küzdhetsz majd?
– Ez szinte elképzelhetetlen volt. A tenisznek Magyarországon nem volt nagy kultúrája. Néztem a versenyeket a tévében, főleg a női versenyeket. Szeles Mónika, Steffi Graf meccseit. Édesapám csak annyit mondott, ha úgy akarsz játszani, mint ők, nagyon keményen kell dolgoznod. De akkor még nem gondoltam, hogy tényleg eljuthatok idáig. De mindig küzdöttem, mindig egy lépéssel tovább léptem. Érettségi után rangsor nélkül indultam neki a profi mezőnynek. Sokat dolgoztam, de szerencsém is volt.
– Emlékszel az első nagy versenyedre, amikor pályára léptél?
– Talán az volt a legnagyobb siker, amikor tizenhat évesen magyar bajnok lettem. Aztán jöttek a nemzetközi versenyek. A legkisebb, tízezer dollár összdíjazású versenyek, majd a huszonöt, ötvenezresek. Ezeken nagyon nehéz nyerni, mert ott mindenki nagyon akar, nagyon hajt. Mindegyik egy lépcső, amelyikre fel kell tornáznia magát az embernek. Én a kemény utat jártam meg. Végigjártam minden lépcsőfokot. Persze vannak, akik sokkal tehetségesebbek, és egyből a tetején kezdik, és így is eredményesek. De nem bánom, hogy végig kellett járnom ezt az utat. Megtanultam alkalmazkodni. Megszokni az utazást, a sok repülést, azt, hogy több földrészt átrepülök napok alatt. Ez elég speciális életmód. Nekem ez így volt jó. Ez kellett ahhoz, hogy végül készen álljak a nagy versenyekre.
– Most az 54. hely a tiéd a világranglistán. Mit jelent ez pontosan?
– A különböző versenyeken minden versenyző pontokat gyűjt a mérkőzéseivel. Minél rangosabb egy verseny, annál magasabb pénzbeli díjazás jár egy-egy győzelemért, és a megszerezhető pontok is eszerint növekednek. Hetente jön ki az új ranglista. A megszerzett pontok egy évig érvényesek. Utána meg kell védeni őket, vagy elvesznek. A ranglista azért is fontos, mert ennek alapján lehet nevezni az egyes versenyekre. Tehát minél több pontod van, annál nagyobb esélyed van arra, hogy nagyobb versenyen indulj, ahol aztán még több pontot gyűjthetsz.
– A nagy stadionokban sokszor tízezrek előtt kell pályára lépned. Nem vagy lámpalázas ilyenkor?
– Általában ki tudom kapcsolni a külvilágot. Sőt ha a légkör nem éppen barátságos az irányomban, az sokszor még erőt is ad is. Olyankor csak azért is megmutatom, hogy én vagyok a jobb. Nehezebben kezelem, ha mondjuk, én vagyok az esélyesebb, és úgy érzem, elvárják tőlem, hogy nyerjek.
– A nagynevű ellenfelektől sohasem szállt inadba a bátorságod?
– Attól, hogy egy híres játékossal kell majd játszanom, általában nem szoktam megijedni. De egyszer volt egy US Open 2003-ban, ahol én voltam az utolsó, aki felkerült a főtáblára. Nyertem két fordulót és végül Lindsay Davenporttal kerültem szembe. Azt hiszem, akkor ő volt a világelső, de legalábbis az első ötben biztosan ott volt. Ő igazi világsztár. A meccs előtt, amíg vártuk az öltözőben, hogy felvezessenek bennünket, egymás mellett álltunk. Én sem vagyok alacsony, de ő egy fejjel magasabb nálam. Aztán kimentünk a pályára. Akkora volt a stadion, hogy a legfelső sorokig szinte el sem láttam. Emlékszem, hogy akkor az első tíz percben éppen csak próbáltam megtalálni magam. Jól ki is kaptam. Egyszerre egy kicsit sok volt.
Azóta azért ez már változott.
– Tehát nem unatkozol. Nem lehet lazsálni.
– Hát nem. Egy évben nagyjából harmincöt hetet utazunk. Egy-két hetes felkészülési időszak után általában több verseny is jön, egymás után.
– Milyen edzésterv szerint készülsz fel a versenyekre?
– Ez attól függ, hogy mennyi idő van a versenyek között. Optimális esetben, ha mondjuk két-három hét is jut a felkészülésre, akkor először általában az elején az erősítésé a főszerep, és csak keveset játszom. Ahogy telik az idő, és közeledik a verseny, ez az arány megfordul, egyre több lesz a tenisz és kevesebb az erőnléti edzés.
– Miért Amerikában edzel?
– Ennek több oka is van. Odakint sokkal több lehetőségem van, hiszen több a hozzám hasonló szinten lévő játékos, több a pálya és általában sokkal könnyebb megszervezni az edzéseket. De leginkább úton vagyok. Itt, Törökbálinton van az otthonom, de a bőröndöm a lakásom. Azt szoktuk mondani, ha már valahol két hétig vagyunk, talán érdemes kicsomagolni.
– Ki kísér a versenyeidre?
– Néha megyek egyedül is, de legtöbbször a vőlegényem kísér. Ő Ausztráliában született. Rengeteget segít a felkészülésben is. Szerencsére olyan a foglalkozása, hogy rugalmasan tud alkalmazkodni az én időbeosztásomhoz. Nagyon rendes tőle, hogy évek óta gyakorlatilag hozzám igazítja az életét. Negyedik éve vagyunk együtt.  Régebben persze legtöbbször a szüleim kísértek, és most is, ha csak lehet, eljönnek megnézni egy-egy meccsemet. Rengeteget köszönhetek nekik. Mindent megtettek értünk.
– Most versenytől versenyig látod előre az életed. Vannak távolabbi terveid?
– Természetesen vannak. De ezt nem lehet máshogyan csinálni, csak teljes gőzzel. Úgy érzem, az eddigi sok munkának most ért be az eredménye, ezért most minden erőmmel a teniszre koncentrálok. De ha majd abbahagyom, szeretnék egyemre menni, és talán ha minden jól megy, egyszer fogorvos leszek.

Biztosak vagyunk benne, hogy Melinda legalább olyan jó fogorvos lesz, mint amilyen jól teniszezik. További sok sikert kívánunk neki!