Bizony, bizony mondom nektek:
Ha nem eszitek az Emberfia testét,
és nem isszátok a vérét, nem lesz
élet bennetek. De aki eszi az én testemet,
és issza az én véremet, annak örök élete van,
s feltámasztom az utolsó napon. (Jn 6, 53-54)

Jézus különféle hasonlatokkal világította meg, mit is jelent az Isten Országa. Legszívesebben mégis a lakoma példázatához fűzte mondanivalóját, egyre merészebb és hatalmasabb távlatokat nyitva meg előttünk. Életének legvégén pedig búcsúlakomára hívta övéit, hogy ott – immár nem képes beszéddel, hanem valóságosan – megkoronázza mindazt, amit addig mondott arról, hogy benne és általa mennyire szereti Isten az embereket.
Az önmagát ajándékozó szeretet
Az utolsó vacsora s vele az eukarisztia alapítását nagycsütörtökön idézi emlékezetünkbe az egyház. Ez azonban belesimul a Szent Három Nap menetébe, Jézus szenvedésének, kereszthalálának és feltámadásának mindennél hatalmasabb eseménysorozatába. Az egyház ezért a húsvéti idő végeztével külön ünnepet szentel az eukarisztiának. Az ünnep magyar neve: Úrnapja. A latin nyelvben a vasárnapot hívták így: Urunk feltámadásának ünnepe – de még a mai beszélt orosz nyelv is a „feltámadás” szóval jelöli a vasárnapot. A mai ünnepet így is nevezhetnénk: Urunk ajándékozásának, az önmagát nekünk ajándékozó Úrnak az ünnepe.
Milyen sajátos és fájdalmas ellentmondás: sokak képzeletében olyan elgondolás él Istenről, mintha ő valami idegen, távoli, sőt esetleg félelmetes hatalom volna, akitől jobb távol maradni, akit jobb elkerülni, hogy ne háborgassa életünk csöndes és megszokott menetét. Netán valami távoli eszme, amelyik csupán némelyek gondolatában él, s amellyel az okos vagy gyakorlatias ember inkább nem is foglalkozik.
A valóságban kiderül hogy Isten mindennek éppen az ellenkezője. Az a valóságos Isten, aki a történelemben megmutatkozik: eleinte távolabbról, a Szövetség Isteneként, majd az idők teljességében Jézus Krisztusban. Ez annyira meglepő, minden várakozással és elképzeléssel ellentétes, hogy az emberek alig akarnak hinni a szemüknek.
Isten legfőbb jellemzője nem a hatalom, hanem a szeretet. S mindent felülmúló, hatalmas szeretetének választottjai mi vagyunk, emberek. Krisztusban ez az üzenet ölt testet, s az eukarisztiában ez válik mindennapi kenyerünkké.
Az élet kenyere
Táplálék nélkül az ember elpusztul. De mit tegyen az, aki nem tud magáról gondoskodni? A tévéhíradókból felrémlenek bennünk képek a világ éhezőiről: csonttá-bőrré soványodott gyerekek, öregek, élet és halál mezsgyéjén vergődve. Felidézhetünk viszont egészen más képet is, az élet egyik legszebb látványát: az újszülöttjét szoptató édesanyáét, aki kicsinyének nemcsak fizikai fenntartásáról gondoskodik azzal, hogy táplálja, hanem szeretetével is, egész lényét bebugyolálja gondoskodó gyengédségével.
A pusztában vándorló zsidók számára Isten szerzett földi táplálékot – ezáltal bizonyította, jelezte gondoskodó atyai szeretetét is. Jézus jól tudta, hogy az élet pusztaságában az örök lét felé vándorló embernek égi táplálékra, a szeretet ajándékára is szüksége van ahhoz, hogy szeretetből születő új élete kibontakozhasson. „Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” „Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital.” A Krisztusban újjászülető ember napi tápláléka maga a feltámadt Krisztus, aki ételünkké, italunkká válva ajándékoz meg bennünket önmagával, hogy táplálja bennünk az isteni szeretet új életét.
2008. május 25. Úrnapja