A kellékes: Kern András

Vannak nehéz pillanatok egy botcsinálta újságíró életében. Például, amikor mondjuk, egy közismert, népszerű művésszel kell interjút készítenie előadás után, de kiderül, hogy nem szóltak neki erről. Velem pontosan ez esett meg, amikor Kern Andrással A kellékes című darab előadása után találkoztam. Nehéz ilyenkor bármit is mondani. Mégis megkérdeztem, lehetne-e szó arról, hogy ellopjak tíz percet az estéjéből egy rövid beszélgetés erejéig. Azt mondta: lehetne. Szerencsére a Munkácsy Kávéházban találtunk egy szabad asztalt, ahol végül majd egy órát beszélgettünk.

– Fáradt, vagy inkább fel van dobva?
– Egyik sem. Szerencsére olyan nagyon nem fáradok el, mert ezt a darabot már sokadszor játszom. Megszoktam. Feldobva meg azért nem vagyok, mert nem vagyok olyan alkat. Ritkán vagyok feldobva. Na, persze ez túlzás… csak viccelek.
– Hogyan adja a fejét egy művész arra a nehéz feladatra, hogy egy egész estés, egyszemélyes darabot elvállaljon? Valaki ajánlotta?
– Igen. Ez úgy volt, hogy a Pesti Színházban játszottuk Az élet, mint olyan című darabot, amelyet egy Ilan Eldan nevű, Izraelben élő magyar rendezett. Szerettük a darabot is, és a rendezővel is összebarátkoztunk. Arról beszélgettünk, mi legyen a következő munka, amiben együtt dolgozhatnánk. Akkor ajánlotta. Elhozta nekünk az eredeti német darab osztrák változatát videofelvételen. Egy Otto Shenk nevű színész játszotta, és remek előadás volt. Eredetileg operaházi történet, énekesekről, karmesterekről, zenészekről, táncosokról. Megtetszett, és mondtam, hogy én ezt nagyon szívesen eljátszanám, de írjuk át. Legyen a történet magyar, és játszódjon színházban. Így kértük meg Parti Nagy Lajost a darab átdolgozására. Aztán én is írtam bele részeket, és meséltem színházi anekdotákat is, így született meg Bieder József története.
– A közönség leginkább nevettetőként gondol önre, pedig ma este is tanúi voltunk, milyen jól ért a szívek szorongatásához is.
– Igen. Ez csak mostanában van így, és a rendszerváltás bűne. Régebben sokkal többet játszottam sötétebb, drámai szerepeket is, és nagyon szerettem. De amióta nem csinálnak tévéjátékokat, és a filmeknél is inkább az eladhatóság az elsődleges szempont, valahogy ez a kép alakult ki. Akinek humora van, arról azt hiszik, hogy csak nevettető, pedig ez nem így van.
– És melyiket szereti jobban? Ha sír a közönség, vagy ha nevet?
– Egyformán.
– A darab végén, amikor a nézőtér is kivilágosodik, és látja az arcokon, hogy az emberek még mindig a darab hatása alatt vannak, elégedett?
– Talán igen.
– Több évtizede van a pályán. Változott a közönség az elmúlt években?
– Nem. Inkább a színház változott, de a közönség azt hiszem, nem.
– Amikor azon gondolkoztam, számomra mi is a legemlékezetesebb a számtalan film vagy darab közül, amelyekben láttam, először egy dal jutott eszembe az egyik lemezéről, a Lövölde tér. Örültem, amikor a ráadásban énekelt. Nem tervez újabb lemezt?
– Sajnos, amióta a zenei anyagokat le lehet tölteni ingyen, a lemezeladásnak befellegzett. Ezért nem is nagyon csinál senki új lemezt. Pedig én szeretnék, de nem úgy néz ki, hogy ez a közeljövőben megvalósulhatna.
– És ha most választania kellene, hogy filmet, színdarabot vagy lemezt csináljon legközelebb?
– Nem szeretem a műfajokat így szétválasztani. Szerintem, ha egy egyszerű bohóctréfa világszínvonalú, és egy Hamlet előadás közepes, akkor inkább a világszínvonalú bohóctréfát választanám. Az egészben van valami halálosan bizonytalan. Amikor egy festő megfest egy képet, egy író megír egy regényt, nem lehet tudni, hogy mitől lesz világsiker vagy tűnik el pillanatok alatt a
süllyesztőben. Talán ez a művészet. Lehet, hogy magadra ismersz, közel jön hozzád a darab valamiért. Vagy megnézed, és azt mondod: Hát, ez nem volt túl jó.
– Milyen darabokban játszik most?
– A Vígszínház sok darabjában játszom. A Játszd újra Sam!-ben, a Furcsa párban, az Egy csók, és más semmiben. A József Attila Színházban is játszom A miniszter félrelépben és  a Balfácán vacsorára című francia komédiában is. És persze vannak közben más munkák is.
– Az egyéb munkákról jut eszembe. Ki áll önhöz közelebb? Woody Allen, aki szinte minden filmjében az ön hangján szólal meg, vagy Harry Potter akinek a történetét ön olvasta fel a hangoskönyv-változathoz?
– Hát ezt egy kicsit nehéz így összehasonlítani. Azt hiszem, inkább Woody Allen. Vele szinte „együtt kezdtük”. Emlékszem, Verebes Pistával úgy húszévesen láttuk a moziban az egyik filmjét, és majd leestünk a székről a röhögéstől. Aztán néhány évvel később jött az Anny Hall. Óriási film volt.
– Szereti a filmeket?
– Igen. Bár sokan lehülyéznek érte, de a hollywoodi filmeket is szeretem. Persze sok vacak is készül, de mondjuk, minden tízedik viszont nagyon jó.
– Inkább a régi filmeket nézi?
– Nem. Szívesen nézek újakat. Néha kiveszek valamit dvd-n, és otthon megnézzük. De például legutóbb a moziban láttam a Coen fivérek Nem vénnek való vidék című filmjét. Hű, de nagyon jó volt!
– Mikor van ideje tévét nézni, hiszen szinte minden este előadása van. Nem lehet könnyű. Mit szól a család?
– Nem olyan vészes. Ha nem próbálok új darabot, akkor napközben ráérek, csak este kell dolgozni.
– Későre jár. Innen egyenesen haza indul?
– Naná! Na, ennyi elég is lesz nem?

Hát persze. Sőt, az előzményeket tekintve, sokkal több is volt, mint amit reméltem!