Eljön egyszer ez a nap is a diákok életében, kilépnek abba a (nemrég még távolinak tűnő) nagybetűs életbe. Az utolsó év minden osztály számára a legfontosabb, hát még az utolsó nap.

Amint reggel beértem a suliba, társaim már szorgalmasan díszítették virágokkal az osztálytermeket, idézettel és rajzzal a táblát, a korlátokat pedig borostyánnal. Mindenki lázasan készült. Több száz kéz alkotott az iskolában, megtisztelve a ballagókat.
Eljött a pillanat, meghallottuk a hangosbemondóban az első dalt. Néhányan kint álltak sorfalat, néhányan a termükben maradtak. A ballagók lassan mentek előttem, fogták egymás vállát, énekeltek és siratták szeretett iskolájukat. Az udvaron a kicsik által kialakított faágak alatt vonultak át, majd tiszteletükre lufik szálltak az égbe.
A tornacsarnokban az óvodások műsorát nézhették meg. A végzős diákok egy-egy szál virággal mondtak köszönetet tanáraiknak, majd az iskola egyik zenekara nagy átéléssel adta elő Jason Mraz I’m yours című számát. A két osztályból egy-egy diák búcsúzott a társai nevében. Ezt követően átadták a könyvjutalmakat, majd az iskola igazgatója mondott beszédet. Végül az iskola énekkara a Sacra Corona: Ki szívét osztja szét című dalt énekelte el ajándékul a 12. osztályosoknak.
Elballagtak. Itt voltak négy évig, és most elmentek.
Egy dologban biztos vagyok. Úgy fognak visszatekinteni a jövőből erre a múltra, mint életük egyik legmeghatározóbb – és mivel a Bálint Mártonról van szó –, egyik legszebb időszakára, amit senki sem vehet el tőlük.