Közelebb kerülni a dolgok lényegéhez

Benedek Balázs gyermekkora óta a természet megszállottja. 12 éves volt, amikor elkezdte gyűjteni a lepkéket, gyűjteménye mára tízezres nagyságrendű. Szenvedélye kialakulásáról, a gyűjtésről és a természet szépségéről beszélgettünk vele.

– Emlékszem, gyerekkoromban sokunknak volt kedvelt elfoglaltsága a rovargyűjtés. Összeszedtük, amit a kertben találtunk, majd egy hungarocell táblára feltűztük őket. Neked is így indult a „karriered”, vagy te más utat jártál be?
– Pontosan így indult. Minden dolog, amibe az ember belevág, nagyon piciben indul. Először a kertben gyűjtögettem, majd az utcában, így mentem egyre távolabb. Egészen kisgyermekkoromban rengeteget jártuk a természetet szüleimmel, Scheiblinger Józseffel és a barátaimmal. Gyűjtögettük a kincseket, a madártolltól az állatkoponyáig. Volt időszak, mikor madarásztunk, távcsővel figyeltük a madarakat, feljegyzéseket készítettünk, Schmidt Egon könyveit bújtuk. Mikor fellángolt a gyűjtőszenvedélyem, szó szerint minden tücsköt-bogarat hazahordtam, békától a vízisiklón át a mocsári teknősig. 12 éves korom óta vagyok lepkemániás. Nagyon sokan köszönhetek az édesanyámnak, hiszen mindenben támogatott, mindig mellettem állt és áll.
– Hogyan vált a hobbid szakmává?
– Fokozatosan. Ahogy a gyűjteményem is fokozatosan épült, úgy alakult a szakmához való viszonyulásom. Én elhivatott ember vagyok, mindent erre tettem fel. Ezt a hobbit még az aktív tanulással sem tudtam összeegyeztetni, ennek tudható be, hogy mai napig nincsen felsőfokú végzettségem, úgy éreztem, hogy vagy tanulok, vagy lepkészek.
– Ettől függetlenül a Természettudományi Múzeumban dolgozol.
– A lepkészetet autodidakta módon tanultam, nem is lehet másképp. Az 1990-es évek elején a tévében egy riportfilmet láttam Buschmann Ferenc lepkészről, és mondtam anyukámnak, hogy látogassuk meg. Fel is kerekedtünk és találkoztam is vele. Már aznap este ki is vitt lepkézni. Ezután valamilyen csoda folytán a Kürt Gimnáziumba kerültem, az iskola igazgatójának Vojnics András, a lepkegyűjtemény akkori vezetője volt a férje. Az igazgató asszony ajánlotta, hogy azokat a lepkéimet, amelyeket nem tudok meghatározni, vigyem be a férjéhez. Ettől fogva kétheti rendszerességgel jártam a múzeumba. A 17 hónapig tartó polgári szolgálatomat is sikerült itt végeznem, ami után állást is kaptam. Jelenleg is ott vagyok preparátori státusban a lepkegyűjteménynél. A múzeum két részből áll, van a kiállítási rész és van a háttér. Ez utóbbihoz tartozik az állattár, a növénytár, az ásvány- és kőzetgyűjtemény, valamint az embertani gyűjtemény. A lepkegyűjteményünkben 1 millió 300 ezer példány található, ezeket kell rendszerezni, katalogizálni, ami nagyon időigényes munka. Ezenkívül ha néha anyag érkezik, annak a feldolgozása is az én feladatom.
– Aki igazi lepkegyűjtő, annak utaznia is kell, hogy újabb fajokat találjon. Melyek voltak a legemlékezetesebb kirándulásaid?
– Számomra elég érdekesen alakult ez a dolog, ugyanis én nem a hagyományos utat jártam be. Egy magyar lepkegyűjtő, ha külföldre akar menni, először Erdélybe indul, aztán a Balkánra, Törökországba és csak ezután egzotikusabb helyekre. Ezzel ellentétben az én első utam 1998-ban Nepálba vezetett, ami nagyon „mély víz” volt. Egy tapasztalt lepkésszel, Hreblay Mártonnal mentem, és egészen rábíztam magamat. Nepálnak a keleti részén voltunk, a nyári monszun időszakában, ami folyamatos esőt jelent, rengeteg szárazföldi piócával, különféle betegségekkel és minden képzeletet felülmúló lepkemennyiséggel. Csodálatos élmény volt, de a hazatérés után három napot a László Kórházban töltöttem, gyomorfertőzéssel. A többi út ezután már sokkal könnyebb volt. Többek között kétszer jártam Dél-Amerikában, ötször Iránban, négyszer Törökországban, voltam a Balkánon, Kazahsztánban és Mongóliában. Erdélybe minden nyáron ellátogatok.
– Van kedvenc lepkéd?
– Én éjszakai lepkékkel foglalkozom. Ezeken belül több nagycsalád van, közülük a legnagyobb fajszámúak a bagolylepkék, amelyeknek egyik alcsaládja a csuklyásbaglyok, más néven csuklyászok. Hegyes szárnyú állatok, fejük fölött hosszabb szőrökből álló csuklya van, amelyet pihenő állapotban felmeresztenek, így leginkább egy nyílhegyre hasonlítanak.
– Te személy szerint fedeztél fel már új fajt?
– Igen, volt szerencsém, ezt kár volna tagadni. De ehhez hozzá kell tenni, hogy rengeteg fehér folt van a térképen, ahol nemcsak a lepkészek, de más kutatók sem jártak még. Biztos vagyok benne, hogy ezekről a helyekről sok új faj fog előkerülni, ha egyszer eljutunk oda. Jó példa erre Irán, mely 1998–1999 körül kezdte újra kinyitni határait. Bár a ’60-as évekből volt iráni anyagunk, de amikor ki tudtunk menni a modern eszközeinkkel, több újdonságot is sikerült felfedeznünk.
– Hogyan fogjátok el a lepkéket?
– Az éjszakai lepkéket vonzza a fény, ezért erős fényű lámpát használunk, amely mögé kifeszítünk egy fehér lepedőt. A lepedőn megülnek a lepkék, amelyekből kiválogatjuk az érdekeseket. A másik eszköz a fénycsapda, amely egy közönséges festékes vödör, tetején egy tölcsérrel. Ezekhez kis fénycsövet használunk, a fényre érkező rovarok a tölcséren át a vödörbe esnek.
– Mekkora a gyűjteményed, és jelenleg hol van?
– A pontos számát nem tudnám megmondani, néhány tízezer példány körül van, és a Természettudományi Múzeumban tartom.
– Törökbálint és a környék lepkefaunájáról mit kell tudnunk?
– Törökbálint és környéke valamikor páratlan természeti környezettel és élővilággal rendelkezett. Itt valóban minden volt, mindent meg lehetett találni. Az emberi terjeszkedés sok mindent elpusztított ebből. Törökbálinton is egyre kevesebb a zöld, ami az állatok számán is meglátszik.
– Tulajdonképpen miért csinálod ezt az egészet?
– Az, akinek megadatik, hogy kicsit körültekintőbben járjon a természetben, közelebb kerül a dolgok lényegéhez. Ezt úgy kell érteni, hogy az így szerzett ismeretekkel és tudással egyre többet és többet fog fel a Teremtésből. Csodálatos, hogy mennyire sokféle élőlény él a Földön, és azt gondolom, hogy nekünk, embereknek az egyik legfontosabb kötelességünk mindezt megőrizni az utánunk következő generációk számára.